Charpantier Tedeumának rézfúvós-együttes intonálta hangjaira vonultak be január 27-én, szombaton a lelkészek a Miskolci Egyetem aulájába, ahol immár több éve megrendezik az ökumenikus imahét fő összejövetelét, amelyen a négy történelmi egyház püspökei hirdetik az igét. Csomós József, a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke, Fabiny Tamás evangélikus püspök, dr. Orosz Atanáz, a Miskolci Görögkatolikus Egyházmegye püspöke és dr. Ternyák Csaba egri érsek vállalta, hogy együtt imádkozik a miskolci és környékbeli papsággal és a nagy számban megjelent hívekkel. Az idei találkozó szervezői az egyetemi lelkészség római katolikus vezetői voltak. Skublics Máté atya köszöntőjében arról is szót ejtett, hogy a karibi térség keresztényei által összeállított program alapján a nap témája: A család Isten ajándéka.

A Szentlélek segítségül hívása után először Csomós József református püspök olvasta fel 2Móz 2,1–10 versét, melyhez gondolatait kötötte. – Mózes a rabszolgaság idején született Egyiptomban. Ebben a történetben azt halljuk, hogy születik egy gyermek, s mai szóhasználattal azt mondhatnánk, szerencséje volt, hogy mikor kitették őt a (Mózes)kosárban, éppen arra járt a fáraó leánya. Pedig ennek semmi köze a szerencséhez. Isten által elkészített és jóváhagyott fordulat következett be – hangoztatta a református püspök, aki felhívta a figyelmet, hogy a „meglátta” szó számtalan helyen szerepel a Bibliában. Ez nem csupán azt jelenti, hogy észrevette, hanem azt, hogy amit látott, az tudatosult benne. A gondviselés nem véletlenek sorozata és nem szerencse. A gondviselés az Úr jelenlétének a bizonyítéka – mondta Csomós József.

Fabiny Tamás evangélikus püspök a 127. (126.) zsoltár alapján mondta el beszédét. – Hallgassatok az Úr szavára, és szabaddá lesztek! – Az emberi életben sokszor érezzük, hogy haszontalan valami – mondta, kiemelve, hogy ezen a héten nem csak imádkozhattak közösen, hanem tanulmányozhatták is egymás Szentírásait, hiszen a különböző felekezetek más és más fordításokat használnak. Fabiny Tamás hangsúlyozta, Isten világa a mennyei értékekre fordítja a figyelmet. A haszontalanság, a hiábavalóság gondolata után az emberben megjelenik a remény. Megszületik a gyermek, Isten ajándéka, egy új élet, egy új reménység, hogy ne hasztalan fáradozás legyen, ami az életben van – szögezte le az evangélikus püspök.

Dr. Orosz Atanáz, a Miskolci Egyházmegye püspöke Szent Pál apostolnak a Zsidókhoz írt levele 11,23–24 verse alapján mondta el szentbeszédét.

– Hallgassatok az Úr szavára, és szabaddá lesztek. Megismételhetném, amit első igehirdetésünkben hallottunk, hiszen az újszövetségi olvasmány ugyanarról a történetről, ugyanarról az esetről szólt. Mégis, a Krisztus-hit fényében hittek azok a szülők, akik három hónapon át rejtegették a kicsiny Mózest.

Ezen a héten a szabaddá tevő Isten jobbján elmélkedünk, és a mai napon tudatosítjuk, hogy mielőtt Isten jobbja felhasználta a szabadulás eszközeként Mózest, embereket vett igénybe, hogy az ő életét megmentse. A szabadság megszerzése, visszaszerzése előtt alapvető az élet védelme. Évezredekkel ezelőtt és ma. Az ősegyház hitvallásában több szerzői is határozottan tanúsítja, hogy a Krisztus-hívők sem tekinthetnek másként környezetük rendelkezéseire, és az eseményekre, mint annakidején a választott nép kiemelkedő tagjai, akik félték az Istent és szembeszegültek a fáraó parancsával. Akik Krisztusban hisznek, azok nem engedik megölni a csecsemőket. Szögezzük le, az ősegyház tanúi, s ők hozzáteszik, hogy születésük előtt sem engedik abortusz áldozatává tenni a magzatukat. A Krisztus-hívők ma is egyetértenek ezzel. Pedig széllel szemben, árral szemben kell képviselniük Isten igazságát. Hiszen ha körülnézünk, azt tapasztaljuk, hogy e világ új fáraói, spekulánsai, milliárdosa mindent megtesznek azért, hogy az abortusztörvényeket liberalizálják, hogy újra fajnemesítő, vagy egyéb egészségügyi ideológiák alapján ölessenek meg magzatokat és megszületett csecsemőket. 

Az egyház ezt soha nem engedte, Isten népe soha nem engedheti és nem tűrheti. Még akkor sem, ha egyfajta világméretű összeesküvés alakul ki, ahol a szavak csengése is mássá változik, egyfajta teher megszakításának, egyfajta tehertől való megszabadításnak nevezik azt a szörnyű gyilkosságot, amelyet egyébként minden jó érzésű ember elutasítana. Még akkor sem, ha tudományra, és annak legújabb vívmányaira hivatkoznak e világ fáraói, akik őssejtekkel való kísérletezés ürügyén szeretnék ipari célokra felhasználni az anyaméhből kiemelt és más célra felhasználható magzatokat. Isten választott népe a szabadság kútjaként az élet megőrzését választotta. Isten rendelkezése alapján a mai napig kitartunk az emberi élet feltétlen tisztelete mellett, fogantatásának pillanatától egészen a természetes haláláig.

Itt, ezen a helyen különösen is segítségül hívjuk a tudományt, a közös tisztázáshoz. Ragaszkodunk Istentől kapott határozott rendelkezésekhez, amelyek ma is köteleznek bennünket. Ezen a mai estén a jelenlevőket arra kérem, mi is fogjunk össze. Ahogy e világ fáraói, e világ milliárdosai összeesküdtek az élet ellen, úgy mi is fogjunk össze, bármelyik templomba, bármelyik gyülekezetbe is járunk. Fogjunk össze az emberi élet védelmében, tegyünk meg minden tőlünk telhetőt. Két hónappal ezelőtt érsek úrral együtt fültanúi lehettünk annak, ahogyan Ferenc pápa tudomásunkra hozta, hogyan is íratják alá manapság az országok vezetőivel a hitel kiosztásakor azokat a kötelezvényeket, amelyek az abortusz legalizálását, liberalizálását és a gendertörvények bevezetését eredményezi az országokban. Szembeszegülünk minden ilyen zsarnoksággal, és azzal a Mózessel együtt, aki megkapta ugyan korának legmagasabb szintű neveltetését és kultúráját, továbbra is ragaszkodunk gyökereinkhez, ragaszkodunk ahhoz, amit az anyatejjel szívtunk magunkba, és együtt is kötelezzük magunkat az élet tiszteletére.

Van egy személyes kérésem is. Imádkozzunk ezen az estén azért a kisfiúért, aki leányanyától ma született városunkban. Imádkozzunk azokért az újszülöttekért, akik emberi szempontból esélytelenül és mégis a gondviselő Isten kezéből születtek és jöttek e világra. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy az ő életük emberhez méltó, a mi legszebb elképzelésünknek is megfelelő lehessen.

Fogjunk össze és Mózessel együtt vállaljuk inkább a göröngyös, nehéz utat, ahogyan a Szentírás is folytatja a rövid kis szakaszt: „Mert ő inkább azt választotta, hogy gyötrelmet szenvedjen Isten népével, mint hogy az ideig-óráig tartó bűn gyönyörűségét élvezze.” Megváltónknak, Jézus Krisztusnak lett ő előképe ezzel, aki ugyanígy az előtte lévő öröm helyett keresztet szenvedett, nem törődve a gyalázattal és így Isten trónján ül. Amen.

Ternyák Csaba egri érsek Mt 2,13–15 alapján elmélkedett a karibi testvérek által erre a napra kiválasztott evangéliumi szakasz kapcsán.

A 2018-as imahét a Krisztus-hívők egységéért egy újabb nagyszerű alkalom arra, hogy szerte a világban és szűkebb hazánkban, Miskolc városában is közösen tegyünk tanúságot Jézus Krisztusba vetett hitünkről, a feltámadásba vetett reményünkről, egymás iránti szeretetünkről, és az emberi élet feltétlen tiszteletéről. Miként ma este itt, a Miskolci Egyetem aulájában, úgy e hét során több alkalommal is a legkülönfélébb templomokban találkoztunk, együtt, közösen imádkoztunk Jézus utolsó vacsorán elmondott szavai szellemében, hogy tanúságot tegyünk az egység keresése iránti elkötelezettségünkről.

Krisztus hűséges követőiként mindannyian nyitottak vagyunk az ő szándékának megértésére. Mégis, vannak közöttünk, itt az aulában is, olyan testvérek, akik sajátos életkörülményeik és élethelyzetük miatt valószínűleg fokozottabban érzékenyek az ökumené kérdései iránt, mint általában a keresztények. Azokra a házaspárokra és azokra a családokra gondolok, amelyek otthonaikban napról napra gyakorolják a másik felekezet tiszteletét, megbecsülését és szeretetét, hiszen sok olyan család van, amelyikben a férj és a feleség, az egyik gyermek, a másik gyermek, a nagypapa vagy nagymama egy tőlük különböző felekezethez tartozik, egy másik közösségbe jár, egy másik gyülekezethez tartozik. Ha most az kérném, emeljék fel kezüket azok, akiknek családjában van más felekezetű keresztény testvér, azt hiszem, nagyon sok kéz emelkedne magasba. Tegyük meg… Azt hiszem, többen vagyunk, akik felemeltük kezünket, mint azok, akik nem. Ez egy újabb lendületet, egy belső személyes elköteleződést is ad mindannyiunknak ahhoz, hogy Jézusnak az utolsó vacsorán elmondott szavát, vágyát, fohászát, kérését az Atyához mi is komolyan vegyük és hogy a mindennapok gyakorlataiba is próbáljuk átültetni.

Ebben az összefüggésben különös jelentősége van annak, hogy ökumenikus imahetünk kiemelkedő miskolci összejövetelén, ahogy ma már többször elhangzott, éppen a család témája áll elmélkedéseink középpontjában. A Karib-térségben élő testvéreink, akik az idei hét imafüzetét előkészítették, a mai napnak ezt a címet adták: Építs családot, otthon és az egyházban. Mert mi, mint egyház is, egy család vagyunk. Jó azt is tudatosítanunk, amire Közép-Amerikai testvéreink az imahét mottójával emlékeztetnek bennünket, hogy ebben az építésben nem vagyunk egyedül. Nemcsak egymásra számíthatunk, hanem Isten hatalmas jobbja is segít bennünket. Örömmel üdvözöljük azokat a világi kezdeményezéseket, amelyek az idei esztendőt a család évének nyilvánították.

Egyházaink mindegyike, ki-ki a maga rítusában és stílusában, szívesen karolja fel ezt a kezdeményezést. Az Egri Főegyházmegyében plébániai és esperes kerületi szinten családtalálkozókat tartunk az idei év során, azért, hogy megerősítsük a családközösségeket. Az a cél, hogy a találkozókon családjaink egymást jobban megismerjék, megosszák közösségi, gyermeknevelési és a hétköznapi élet számos területét érintő tapasztalataikat. Ezáltal közös élményekkel gazdagodjanak, új barátságok szülessenek és hogy családjaink mindenben képesek legyenek segíteni egymásnak.

Az evangéliumi szakasz, amelyet az imént felolvastam, a Szent Családra irányítja figyelmünket. Mégpedig egy olyan kiszolgáltatott helyzetben, amikor életveszély leselkedett rájuk és menekülniük kellett. Jézus, Mária és József is menekültként érkeztek Egyiptomba, ahol befogadták őket. Így beteljesedett, amit a próféta szavával mondott az Úr: Egyiptomból hívtam ki az én Fiamat. A veszély valójában a gyermekre és anyjára leselkedett, akiket az Úr Józsefre bízott. A családnak és különösen az édesapának ma is központi, semmi mással nem helyettesíthető szerepe van a gyermekek és a család védelmében. Tudjuk, hogy nem csak a Karib-térségben, hanem az egész világon milyen sok veszély leselkedik a gyermekekre, a rabszolgaságtól a különféle visszaéléseken át egészen a szervkereskedelemig. Sőt, ahogy hallottuk, ide tartozik mindaz, amiről Atanáz püspök atya beszélt. Úgy általában, az emberi élet védelme. Különösen annak a legveszélyeztetettebb szakaszában, amikor az édesanyja méhében fejlődik és készül arra, hogy megszülessék erre a világra.

Szent József védelmező, előrelátó szeretete lehet a példa mindannyiunk számára, akikre a gyermekek és az ifjúság nevelését bízták. Bizalommal helyezzük magunkat, családjainkat és különösen a gyermekeket Isten hatalmas jobbjának oltalmába, hogy védelmezze a leginkább kiszolgáltatottakat. Amikor ma keresztény egyházaink egységéért imádkozunk, hiszen mai összejövetelünknek ez a fő célja, akkor felelősnek érezzük magunkat, hogy mindig meg tudjuk mutatni a világnak azt a gyermeket, a kis Jézust, akit minden karácsonykor hódolattal és imádsággal veszünk körül, és aki továbbra is itt él köztünk és bennünk, szétszakított egyházában. Ez botrány a világ számára. Ez egyik oka a hitetlenség terjedésének.

Annak, hogy elhiggyék az emberek, Jézus az Atya küldötte. Ezért, miként az utolsó vacsorán apostolaiért imádkozott, ma úgy kéri az Atyát értünk is, hogy mindnyájan egy legyenek, ahogyan te, Atyám bennem vagy és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk és elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Amen.

Ezután a miskolci Hassler Énekegyüttes dr. Sándor Zoltán vezetésével előadta azt a gitáros éneket, amelyet szintén a karibi keresztények küldtek az imahétre. A közös Hitvallás, majd a Miatyánk elimádkozása után a négy püspök áldásával zárult az imahét miskolci egyetemi istentisztelete.

Szöveg:   Gróf lajos       Fotók:  Fojtán László