Elhurcolt minoritákra emlékeztek

A szétszóratás emléknapján a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége miskolci csoportja koszorúzási ünnepséget rendezett június 19-én, a minorita rendház falán elhelyezett emléktábla előtt. Kartal Ernő minorita tartományfőnök tizennégy éve kezdeményezte ezt az ünnepséget, és azóta is, évről évre megemlékeznek azokról a szerzetesekről, növendékekről, munkatársakról, akiket 68 éve, június 17-én éjjel az ávósok elhurcoltak és kényszerlakhelyre szállítottak.

Idén Sasvári István, a miskolci KÉSZ-csoport vezetőségi tagja köszöntötte az ünnepségre összegyűlteket, majd Pehm G. Antal ferences kistestvér, vasgyári plébános mondott ünnepi beszédet.

– Azokra a minorita szerzetespapokra, növendékekre, segítőkre emlékezünk – mondotta –, akiknek elhurcolására ez a tábla emlékeztet minket. 1950. szeptember 7-én az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete a szerzetesrendek feloszlatásáról hozott döntést. Ezt megelőzően, mint tudjuk, megfélemlítésként, nyár derekán, jó néhányszor, váratlanul, embertelen módon, hajnalban, éjszaka hurcoltak el szerzeteseket úgy, ahogy azt tették itt, a minorita atyákkal, növendékekkel és segítőkkel együtt.

– Nem volt ez új. 1945-től folyamatosan és lépésről lépésre bontakozott ki ez az embertelen eljárásmód. A szerzetesek elhurcolása, a rendek feloszlatása folytatása volt mindannak, ami a marxista-leninista, sztálinista ideológia eltervezett és fontosnak látott. A nagy félelmük a vallás volt. Amit nemcsak feleslegesnek tartottak, hanem egyenesen veszélyesnek. Leginkább talán csak kifogásnak tűnik az a vád a kereszténységgel szemben, hogy az embert passzivitásra kárhoztatja a társadalmi igazságossággal szemben, mert hívő belenyugvással fogad mindent, anélkül, hogy átalakítaná a társadalmat.

– Ennél a helyzet valószínűleg egyszerre egyszerűbb és bonyolultabb is. Sem én, sem a közösségem nem éltük át ezeket az időket, nem voltunk részesei, de vannak, akik még átélték ezeket az időket a jelenlévők közül is, közvetlen emlékeik is lehetnek talán még. Mindenesetre, olyan ember biztos, hogy nincs itt, akit ne érintene hatásában ez a történés. A II. világháborút követően lépésről lépésre kibontakozott istenellenes erőknek a térnyerése, ami aztán az egész társadalmat, az egész egyházat és mindegyikünket sebezte.

– A mai állapotainknak, sebzettségeinknek, lehetőségeinknek pozitív és negatív értelemben is a múltban keresendő az oka. Valamennyien a történelmünknek személyes, nemzeti, egyházi értelemben egyaránt a tárgyai és alanyai vagyunk egyszerre. Azaz magunkban hordozzuk mindazt a jót, amit őseink erényeiből átörököltünk, akár tanulással, akár a génjeinken keresztül, akár bármilyen módon. Ugyanakkor hordozzuk mindazokat a sebeket, amiket ők személyesen vagy közösségileg hordoztak, átéltek. Ahhoz, hogy mi magunkat megértsük, azokat a sebeket, amik időnként sajognak, fájnak, élesek, aminek az eredetét nem tudjuk, hogy ezeket be tudjuk azonosítani, megértsük saját magunkat, megértsük egyházunkat, megértsük a ma társadalmát, ahhoz emlékezve kell megismernünk mindazt, ami történt.

Az ünnepi beszéd után a miskolci minoriták, a plébániai képviselőtestület tagjai és a miskolci KÉSZ-csoport nevében koszorúzták meg az emléktáblát. Az ünnepség után a templomban szentmisén emlékeztek meg az elhurcoltakról, amelyet szintén Pehm G. Antal atya mutatott be. Az ünnepségen és a szentmisén a templom Szent Ferenc-kórusa működött közre, Gergely Péter Pál vezetésével.

Szöveg: Gróf Lajos        Fotók:  Fojtán László