A miskolci Nagyboldogasszony-templomban szentelte pappá 1993. június 19-én dr. Seregély István egri érsek Bogdan Adamczyk és Pawel Cebula lengyel minoritákat. Most, december 9-én ugyancsak a miskolci templomban tartották az azóta is Magyarországon szolgáló atyák ezüstmiséjüket. Tanulmányaikat Lengyelországban kezdték meg, majd az utolsó éveket már az egri szemináriumban végezték el, s kerültek szentelésük után mindketten a miskolci minorita templomba.

Az ünnepi szentmisén Szalkai Z. József OFM Conv. plébános köszöntötte őket, továbbá Michal Bartosz Muszynskit, az egri Redemptoris Mater Egyházmegyei Missziós Szeminárium rektorát, aki a két ünnepelt kérésére a szentbeszédet tartotta, és a miskolci papság megjelent képviselőit. Megemlítette, hogy külön hálás a jó Istennek azért, hogy abban a történelmi helyzetben, amelyben a magyar tartomány van (az alacsony létszám miatt a tartományt egyesítették a lengyel, Gdanski tartománnyal, így annak tartományfőnöke vezeti a magyar tartományt is), együtt szolgálhatják a jó Istent és a plébánia híveit.

Válaszában Bogdan atya arról beszélt, hogy az elmúlt 25 évből mindketten nagyjából 10–10 évig szolgáltak ebben a templomban, ezen a plébánián. Megköszönte Istennek, hogy megmaradtak hűségben a hivatásukban, a hitükben, mert nem elég az oltárhoz jutni, ott is kell maradni. Megköszönte a híveknek azt a szeretetet, amellyel mindig körülvették őket. Megemlékezett két minorita atyáról, Kartal Ernőről és Tóth Alajosról, akik a rendszerváltás után újraindították a rend életét és őket is elindították papi, szerzetesi pályájukon.

– Az Isten 25 évvel ezelőtt kiválasztotta ezt a két szerzetest, meghívta papjai közé – mondta szentbeszédében Michal Muszynski –, s erre az eseményre két szempontból lehet figyelnünk. Az egyik Bogdan és Pawel testvér szempontja. Van egy híres lengyel papköltő, Jan Twardowski, aki mikor pappá szentelték, írt egy verset, aminek a magyar fordítását nem ismerem, ezért csak nyersfordításában idézem: a saját papságomtól félek, a saját papságomtól rettegek. A saját papságom előtt földre borulok. A saját papságom előtt letérdelek. Bogdan és Pawel atya tapasztalhatták azt, hogy mennyire nagy dolog az, hogy egy szegény ember tud szolgálni az Istennek. Ez mit jelent? Azt, hogy egy gyenge ember beül a gyóntatószékbe, és azt tapasztalja, hogy az emberek, akik odajönnek, hogyan szenvednek és kapják ezektől a gyenge emberektől a kiengesztelődést, hogyan kapnak egy új életet. Ugyanúgy, amikor prédikálnak, képesek megnyitni valakinek a szívét és adnak neki új reményt. Mindez azért, mert egyszer ők is azt mondták Isten hívó szavára, hogy igen, legyen a szavaid szerint, történjen az, amit te akarsz.

De van egy másik szempont is, a miénk. A klérus kongregációja Rómában kiadott korábban egy direktóriumot, amely arról beszél, hogy kicsoda a pap, mi a feladata. Van benne egy mondat, ami engem nagyon megérintett: a pap Jézus jelenlétének szolgája. Jézus az egyház jegyese, ő, aki szeret bennünket, mindig köztünk akar lenni. De ehhez a jelenléthez kell egy konkrét jel, egy olyan ember, aki szolgál a keresztény közösségben. Szolgál az oltárnál, szolgál a gyóntatószékben. Ezért is adunk hálát testvéreinkért az Úristennek ebben a szentmisében.

Dr. Takács János az egyházközség képviselőtestületének elnöke mondott köszönetet a két jubiláns atyának a Miskolcon töltött éveik munkájáért, és adta át ajándékaikat a szentmise végén, amelyen a templom Szent Ferenc-kórusa működött közre.

    Szöveg: Gróf Lajos       Fotók:  Fojtán László