„Bárcsak felturbózná ez a válsághelyzet lelki immunrendszerünket!” – írja Ternyák Csaba egri érsek, amikor a nagyböjtről, a készületről, a járványügyi helyzetről, az Egyház a jelen helyzetre adott válaszairól kérdeztük. Nagyheti interjút adunk közre.

– A virágvasárnappal kezdődő hét Jézus Krisztus jeruzsálemi bevonulásától a kereszthalálon át a feltámadásig tart. E rendkívüli dráma egyszerre jeleníti meg a dicsőséget és a megaláztatást. Érsek atya, mit taníthat számunkra ez a kettősség?

– A nagyhét drámája, amit más években talán csak jámborsági gyakorlatnak tartottunk, az most a maga teljes kíméletlenségében robban be az életünkbe. Amikor évről évre újra átéljük Jézus Krisztus szenvedésének történetét, akkor ezzel az Egyház felkészít és tanít bennünket arra, hogy a drámai helyzetekben hogyan kell Krisztus követőiként helytállni.

Emlékszem arra, amikor hamvazószerdán a felújítás miatt „összeszűkült” egri bazilikában sokan elképedtek azon, hogy a szentmisén – a kiengesztelődés jeleként – nem fogtunk kezet egymással, és általánossá tettük a kézbe áldoztatást. Akkor olyan böjti időszakot kezdtünk el, amire a legidősebbek sem emlékeznek.

Túl a jó cselekedetek, az imádság és a böjt szokásos gyakorlatain, a kongresszusra való készület dandárjában mindez nem volt elég, még „eucharisztiaböjtre” is fogott minket a világjárvány fenyegetettsége. A passió drámája idén így „robban be” a lakásunkba. Arról szólnak a hírek, hogy nemcsak mások, hanem mi is meghalhatunk. És nem majd egyszer, a távoli jövőben, hanem lehet, hogy ennek a fertőzésnek a következtében.

Maga az élet tanítja meg nekünk a siker biztonságának esetlegességét. Saját bőrünkön érezzük a drámát.

Olyan váratlanul történt minden. Az apostolok is biztonságban érezték magukat. Büszkén jártak Jézus, a Mester nyomában. Elküldte őket maga előtt a városokba, hogy hirdessék Isten országát. Amikor visszajöttek, boldogan számoltak be sikereikről: csodák történtek, rendkívüli megtéréseket tapasztaltak, voltak közöttük főpapok, sőt még pogány katonák is. Tömegek követték, étlen-szomjan hallgatták Jézust, ő pedig jóllakatta őket. Királlyá akarták tenni. Sokan, nagy elismeréssel beszéltek róla. Uram, most fogod helyreállítani Izrael országát? – kérdezgették a tanítványai. Majd teljes dicsőségben bevonult Jeruzsálembe. Hatalmas élmény. Mindenki ujjong, énekel, örvend. Igazi királyi fogadtatás, majd pedig jön a teljes kudarc: pálmaágakból töviskorona. Árulás, hamis csók, letartóztatás, megostorozás. Barátai elárulják, megtagadják, elszaladnak. Ellenségei elfogják, elítélik, megkínozzák, meghal. Nagypénteken idáig jutunk a történetben. Ezzel látszólag mindennek vége. Mi azonban ismerjük a folytatást is. Tudjuk, hogy nem a halálé, hanem a feltámadásé az utolsó szó az ő történetében – és a miénkben is, akik hiszünk benne. Az idei húsvét szelíd, mégis sürgető határozottsággal arra hív, hogy újra gondoljuk életünket, rendezzük dolgainkat önmagunkkal, embertársainkkal, Istennel, és ha szükséges „reset”-eljünk, mint olykor a számítógépünkkel tesszük.

– A nagyheti készület helye a templom, most azonban otthon kell maradnunk. Hogyan készüljünk, mire kell figyelnünk a megváltozott körülmények miatt?

– Böjt van. „Emberböjt”, „templomböjt” és „eucharisztiaböjt” is, ami különösen fájó a rendszeresen áldozó híveinknek, mert nekik lelki áldozáshoz kell folyamodniuk. Ez a különlegesen nehéz és hosszan tartó böjti időszak mégis alkalmas lehet Istennel való kapcsolatunk elmélyítésére. Nagyon sokféle jó tanács olvasható erről tapasztalt lelkipásztoroktól.

Elgondolkodtató, hogy eddig mi mentünk a templomba, most viszont a digitális eszközök segítségével a templomaink és papjaink „költöztek” az otthonainkba.

Általuk Isten látogatja meg családjainkat. Az Egyház az evangélium vigaszával ott akar lenni mindenki mellett. Most talán egy kicsit sok is van belőlünk... Nagy a kínálat a digitális térben. Egy vallásos édesapa egy kicsit méltatlankodva mondta a napokban: „Mikor lehet már végre újra rendesen templomba menni, mert alig bírom már ezt a sok miseközvetítést...”

– A járványveszély miatt ebben az évben a nyilvános liturgiák helyett szűk körben tartják meg a szentmiséket. Van, aki bírálja ezt az elővigyázatosságból meghozott intézkedést… 

– Hálával és örömmel tölt el, hogy talán mi is hozzájárultunk rendelkezéseinkkel a járvány terjedésének lassításához. Jó azt tudni, hogy nem a templomi közösségeink voltak a járvány gócpontjai. Szerintem helyes az óvatosság. Szívesebben elviselek egy-két plusz óvintézkedést, mint hogy akár egyetlen temetéssel több legyen a mi óvatlanságunk következtében. Ha már a bírálatnál tartunk, nekem is lenne kedvem bírálni azokat, akik fegyelmezetlenek, vagy akik szándékosan ráköhögnek a maszkot viselőkre. De a bírálat helyett inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a tíz parancsolat között az ötödik nemcsak az élet kioltására, hanem az egészségünk megvédésére is vonatkozik. Kötelességünk, hogy vigyázzunk magunkra és egymásra. A Katolikus Egyház Katekizmusa erről így tanít: „Az élet és a testi egészség Isten által ránk bízott drága ajándékok. Értelmesen kell róluk gondoskodnunk, figyelembe véve mások és a közjó szükségleteit” (KEK 2288). Egyébként az egyházi szabályok maximálisan alkalmazkodnak a világi előírásokhoz. Megfontolt döntése volt a kormánynak, hogy nem írt elő kötelező szabályokat a templomokra. Az állam és egyház elválasztása miatt az egyházak kötelessége, hogy saját elhatározásukból alkalmazzák azokat az általános szabályokat, amelyek az élet védelmére vonatkoznak.

A vírus ugyanis nem válogat és nem kerüli ki a megszentelt helyeket, vagy személyeket.

Képes akár a szentostyán is megtapadni. Egyébként, ha valakinek kétségei támadnak a püspökök intézkedéseivel kapcsolatban, javaslom, hogy olvassa-e el újra Puskás Attila professzor úr teológiai megfontolásait, amelyeket nemrégiben az oldalukon tettek közzé.  Amikor a lelkek megmentésén fáradozunk, soha nem feledhetjük el, hogy küldetésünk nemcsak a lélekhez, hanem az egész emberhez szól. Ferenc pápa és elődei idevágó megnyilatkozásai e tekintetben nem hagynak semmiféle kétséget. Eszembe jut korábbi győri fogorvosom egy mondása, aki nagyon szeretett vicceket és történeteket mesélni, miközben dolgozott. Gyakran megkérdezte: „Minden rendben, nem fáj semmi?” – majd hozzátette: „Tudod, egyik tanárunk azt szokta mondani: ha valakinek a szájában dolgoztok egy fogon, ne feledjétek, hogy a fog végén lóg egy ember”. Nekünk meg azt nem szabad elfelejteni, hogy ami a fogra érvényes, az érvényes lehet lélekre is.

– Az Érsek atya által bemutatott szentmiséknek hogyan lehetnek részesei a hívek?

– A nagyheti szertartásokat az Érseki Papnevelő Intézetben végzem, amelyeket a Szent István Rádió és az EGRI Szeminárium közösségi oldala élőben közvetít.

– Ferenc pápa március 27-én, pénteken teljes búcsúval járó Urbi et Orbi áldást adott a Szent Péter-bazilika előtti üres téren. Milyen jelentősége volt ennek a rendkívüli alkalomnak?

– Ferenc pápa szolgálata és kezdeményezései nem csak a katolikus hívekre hatnak. Ő mint az egész világ lelki vezetője irányt mutat mindannyiunk számára. Megrendítő volt hallgatni őt az üres Szent Péter téren, és látni imába merülten. A homíliájában rámutatott tévutakon járó világszemléletünkre, miszerint „úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban. […] erről a helyről, amely Péter sziklaszilárd hitét hirdeti, ezen az estén mindannyiótikat az Úrra szeretném bízni.” Vigasztaló és bátorító szavakat hallottunk. Egyedül volt a téren és mégsem volt egyedül. Sok milliónyian együtt imádkoztunk vele a televíziók képernyői előtt. Biztos vagyok abban, hogy lelkében megtapasztalhatta elődjének bátorító gondolatait, amelyeket XVI. Benedek pápa szolgálatának kezdetén élt meg: „nem vagyok egyedül”. És a pápa valóban nem volt egyedül. Kezdeményezésére szinte megmozdult az egész világ.

Reményt keltő az a sok egyéb kezdeményezés is, amely ebben a különleges helyzetben Egyházunkban felbukkan.

Mindnyájan sokkal többet imádkozunk, mint korábban, és ez hozzásegít bennünket, hogy nyitottabbak legyünk a Szentlélek indításaira.

Ezeket a sugallatokat soha nem szabad elhanyagolni, de egy ilyen kivételes helyzetben különleges megújulást is eredményezhetnek. Új lelkipásztori módszerek jelennek meg, amelyekben a személyesség és a különféle digitális eszközeink leleményes használata lesz az új „szószék”, az evangélium, az örömhír, a jó hír új csatornája. Szívesen megosztom azt az óhajomat, amelyet papjaimnak szóló nagycsütörtöki levelemben fogalmaztam meg: „Bárcsak felturbózná ez a válsághelyzet lelki immunrendszerünket!”

– Sokszor beszélünk Krisztus követéséről. Most mintha új értelme tárulna fel ezeknek a szavaknak…

– Krisztust azért akarjuk követni, mert szeretjük őt. A szeretet pedig leleményes, tele van ötletekkel, mert örömet akar szerezni annak, akit szeret. Jelenlegi helyzetünkben ez azt jelenti, hogy minden aggodalom ellenére túlcsordul bennünk az öröm. Krisztus megváltott bennünket! Olyan értékesnek tartott minket, hogy meghalt értünk, ráadásul akkor, amikor még bűnösök voltunk.

Nincs okunk félni a jövőtől, mert tudjuk, hogy ő a jövő Ura is! Életünk jó kezekben van, amikor odahelyezzük Isten tenyerére: „Uram a te kezedbe ajánlom lelkemet”.

Isten akaratának ez az elfogadása nem passzív beletörődés. Ellenkezőleg! Segít úrrá lenni a görcsös tenni akaráson, a remény és a bizalom lelkületét erősíti bennünk. Ez az időszak nem az önsajnálat, a szomorkodás, hanem a nagy kérdések feltevésének ideje. Olyan kérdéseké, amelyekkel korábban talán keveset foglalkoztunk: „Mi az életünk értelme és célja? Van értelme a szenvedésnek, az áldozatnak? Van értelme másokért tenni, másokért akár életünket is veszélyeztetni? Hol van a reményünk ebben a különleges helyzetben?”

– A Szentatya többek között arról beszélt, hogy „hetek óta úgy érezzük: leszállt az este. Sűrű árnyékok borultak tereinkre, utcáinkra és városainkra.” A húsvét egyik legfontosabb üzenete a remény, hogy Jézus Krisztus, a Világ világossága legyőzte a sötétséget, a bűnt és az örök halált. Mi adhat reményt számunkra ezekben a nehéz hetekben?

– A mi reményünk nem csak erre az életre szól, nem csupán a járvány elmúlásában reménykedünk. Bár ez nagyon fontos lenne, de még ennél is többről van itt szó. A mi reményünk túlmutat a betegségek és járványok megszűnésén, sőt túlmutat magán a halálon is. A mi reményünk az örök élet, amely Krisztus feltámadásával nyílt meg számunkra. Szent Pál írja a korintusiaknak: „ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk” (1Kor 15,19).

Ő az, aki az igazi nagy járványra, a „bűn vírusára” és annak következményére, a halálra hoz orvosságot.

Hogy mennyire súlyos a „bűn vírusa” okozta járvány, az abból látszik, hogy az általa keletkezett epidémia megszüntetéséhez olyan nagy áldozatra volt szükség, mint az egyetlen Igaznak, Jézus Krisztusnak a szenvedése és keresztáldozata. Feltámadásával viszont megjelent a földön az újjászületett ember, aki a keresztség „vakcinájával” megerősítve a Feltámadott „génjeit” hordozza magában. Erről beszélt egyik homíliájában XVI. Benedek pápa: „Krisztus feltámadása – ha használhatjuk az evolúció elméletének a nyelvezetét – a legnagyobb mutáció, a legdöntőbb ugrás egy teljesen új dimenzió felé, amely az élet és annak fejlődése hosszú történelmében valaha is történt: ugrás egy teljesen új rendbe, amely ránk vonatkozik és az egész történelmet érinti“ (húsvét vigíliája, 2006. április 15.).

Fotó: Merényi Zita

Kuzmányi István/Magyar Kurír