Mária és József megtesznek mindent, amit a törvény előír. Bemutatják elsőszülött gyermeküket az Istennek. Simeon és Anna felismerik az Isten küldöttét a gyermekben. A megszentelt gyertyák Jézusra, a világ világosságára mutatnak rá. Legyen egész évünk során világosságunk Jézus, kövessük szavát, éljük meg szeretetét.

Urunk Bemutatásának ünneplése a IV. századtól kezdve általános volt Jeruzsálemben is, Rómában is. Az Ószövetségben Isten prófétája által szólott, és vigasztalta választott népét, hogy a babiloni fogság után helyreállított templom, ha szegényesebb is mint a salamoni, de méltóságában messze felülmúlja, mert ide látogat el az Eljövendő. Simeon és Anna próféta-asszony pedig a Szentlélek ösztönzését követve lettek tanúi Isten ígérete beteljesedésének. A karácsonykor gyulladt isteni Fény egyre nagyobb világosságot áraszt. Azért szenteljük meg az emberi természetünket jelképező gyertyákat, hogy az isteni Fény kiáradjon és eltöltsön bennünket is.

 

Karácsony fényére emlékezünk 40 nappal karácsony után. A Világ Világosságának születését ünnepeltük, ma pedig Simeon szava nyomán, Jézus bemutatásában szeretnénk meglátni mi is a Világ Világosságát.
Gyertyát szentel ma Egyházunk. A gyertya a mai ember számára már nem jelent annyit, sokkal inkább dísz sokak számára, sem mint jeleket hordozó használati eszköz. Fedezzük fel újra a gyertya jelentőségét.
- fényt ad, világít a sötétben
- lángja barátságos fényt ad
- meleget ad
- önmagát emészti fel, miközben világít és melegít.
- lángját óvni kell széltől, vihartól, hirtelen mozdulattól.
A gyertya Jézust jelképezi számunkra. Ez leginkább a húsvéti vigília kezdetén, a fény liturgiában mutatkozik meg, amikor a húsvéti gyertya lángjáról indul a fény, amely megvilágosít mindent.
Nekünk is gyertyává kell válnunk. Kapott fényünkkel világítanunk kell, önmagunkkal kell táplálnunk a fényt.
Őriznünk kell a fényt, amelyet kaptunk, védeni vihartól, és melegíteni kell vele, sőt másokat lángra lobbantani. Minap fiatalokkal beszélgettünk. Átgondolt műveltségük hátterével fejezték ki meggyőződésüket: elképzelhetetlen lenne világunk Isten teremtő, fenntartó, személyes szeretete nélkül. A modern fizika beláttatja velünk, mennyire titokzatos és mennyire önmagán túlra mutat maga az anyagvilág is, nem csak az ember (v.ö. Heisenberg bizonytalansági reláció, a mikro- és a makrokozmosz meghökkentő következetes arányossága, amely pont az emberben metsződik, stb.). Értelmetlen lenne Istent kihagyva szemlélni a valóság egészét. Azon is eltűnődtünk, hogy kultúránk korábbi rétegeiben mennyire egyetemesen ott van a fénynek, a világosságnak, a Napnak olyan fajta priorizálása, megcsodálása, amely azt sejteti, hogy a Nap jelképén át régebbi kultúrák, a pogány hellenista kultúra is valamiképpen Világ Világosságát kereste, tisztelte (Eknathon fáraó napkultusza, Mitras kultusz, a kereszt jele, mint a nap a világosság jelképe).
Amikor ma Urunk bemutatása ünnepén a Világ Világosságát ragadjuk meg, áldjuk és magasztaljuk Benne, akkor éppen a Tőle kapott fényben ismerjük el Krisztusban az Atya Küldöttét, a megváltó világosságába minket is belevonó Istenünket (2Kor 4,6). Ezért olyan megnyugtató, ha magunkat, mieinket, sorsunkat, jövőnket, s szenttel és gonosszal áthatott világunkat fölajánljuk, odaadjuk Neki, ahogyan ezen a napon a szerzetesek teszik a Szent Péter Bazilikában egy, a Pápa kezébe adott gyertya jelképében, vagy amint az elmúlt napokban a Teológiai Lelkipásztori Napok keretében határon innen és túlról papok, és elkötelezett világiak tették le Krisztus kezébe önmagukat, rábízottjaikat, és a jövőben őket felkeresőket a lelki vezetés szolgálatának mélységesen szent felelősségérzetében.

 

kép: Giotto di Bondone: Krisztus bemutatása a templomban (1306)

forrás: katolikus.hu, Magyar Kurír