Bélapátfalvai ciszterci apátság

A 781 m magas Bél-kő lábánál, egy erdős-ligetes emelkedésen fakadó forrás (Háromkút) mellett található Magyarország egyedüli épségben megmaradt román stílusú ciszterci apátsági temploma, amely 1232-ben épült. A monostor, amely a templom mellett állt, már korábban megépült. A késő román stílusban épült templomot a 14-15. században gótikus stílusban átépítették. A nyeregtetős, háromhajós és kereszthajós templom torony nélkül épült. Nyugati, főhomlokzatán nyílik a nagyméretű, bélletes kapu a főhajón, afölött található a rózsaablak, a jobb oldali mellékhajóba pedig a laikus testvérek bejárata nyílik. Keleti végéhez a 18. században kontytetős, barokk sekrestyeházat építettek. Az apátság román stílusban megépített temploma nemzetközileg is elismert műemléki és történeti nevezetesség. Védőszentjeként a Nagyboldogasszonyt tartják számon.

Az 1232. május 16-án keltezett alapítólevél tanúsága szerint II. Kilit egri püspök alapította. Az alapító gazdag birtokadományokat juttatott a bélháromkúti kolostornak, amelynek építését megszakította a tatárjárás (1241). 1246-ban a monostor már készen állhatott és szerzetesek éltek benne. 1495-ben az apátság csere útján Bakócz Tamás, egri püskök kezelésébe került, 1530-as évekre azonban elnéptelenedett az apátság.

A középkor végén a kolostor, több más ciszterci apátsághoz hasonlóan kezdett elnéptelenedni. 1503-ban például a perjellel együtt csak három szerzetes élt a falak között. Az 1530-as években aztán megszűnt az élet a kolostorban. Amikor Eger török kézre került (1596), ennek a vidéknek is megcsappant a népessége. A kolostor és a templom is elhagyott rom lett, 1720-ban is romként írják le. 1732-ben kezdték meg a templom helyreállítását, s az újjáépítés befejezése után szentelték föl (1745). Ez lett Apátfalva plébániatemploma. Az elpusztult kolostor köveit építkezésekhez hordták el.

Bodrogolaszi, Római katolikus templom (Szentháromság)

A folyóparton, közvetlenül a már évszázadok óta használt, a Bodrogközbe vezető rév feletti kiemelkedésen áll az egykori vallon telepes falu legfontosabb középülete, a Szent Miklós tiszteletére emelt plébániatemplom. Mint a község szimbóluma, magasba emelkedő tornyával már messziről jelezte a hajósoknak és az országúton járóknak - barátnak és ellenségnek egyaránt -, hogy szorgos szőlőművelők és földművesek élnek itt a hegyek alján és a vizek partján. Árpád-kori templomépítészetünk jellegzetes alkotása, amelynek számos rokonát találjuk szerte az országban - a legismertebb talán a nagybörzsönyi Szent István-templom.

Az olaszi templom különleges értéke abban áll, hogy azon kevés álló román kori emlékünk közé tartozik, amelyekről biztosan állíthatjuk: már legkésőbb a XII. század végén felépült. Három építészeti tömeg együttese alkotja az általánosan elterjedt középkori szokásnak megfelelően keletelt, azaz nyugat-kelet hossztengelyű templomot: az enyhén kiugró, keskenyebb, félköríves alaprajzú szentély, a szélesebb, téglalap alaprajzú hajó és végül az utóbbi nyugati homlokzata előtt álló, négyszintes, négyzetalaprajzú torony.Míg az előbbi két épületrész - a szentély, mint az oltár és a miséző pap, illetve a hajó, mint a hívek helye - nélkülözhetetlen része minden középkori egyháznak, de toronnyal nem találkozunk minden esetben. Az istentisztelethez ugyanis nincs feltétlenül szükség templomtoronyra, s bár az ott elhelyezett harangok összehívhatták az egyházközség tagjait, tudósíthattak bánatról és örömről egyaránt, s kétségtelen, hogy szükség esetén onnan lehetett a legjobban megfigyelni a környéket is, emelése sokkal inkább a reprezentációnak, az építtető vagy a közösség igényességének köszönhető.

A Patak földre érkezett vallon hospesek mindenesetre adtak magukra, saját erejükből vagy kegyuruk, a király támogatásával olyan templomot emeltettek, amely nem állt minden környékbeli faluban. Az épületet sokszögű kerítőfal övezi, amely mai formáját az 1970-es évek helyreállításának köszönheti.A XVII. századig a temploma köré temetkező falu temetőjét - cintermét - övező falat főleg a déli oldalon ugyanis nagyrészt elbontották később, maradványait csak az ásatások találták meg. Az Árpád-kor falusi templomainak általános jellemzője az említett három építészeti tömeg harmonikus egységes, lépcsőzetes felépítése. Az ebből adódó esztétikai élmény épületünknél sajnos már nem teljes, mivel a folyó felőli rész, a félköríves szentély nem az eredeti formájában maradt ránk. Ennek északi, kváderkövekből épített részén, a - szerencsés módon felerészben épen megőrződött és így hitelesen kiegészíthető - félköríves tölcsérablak felett jól megfigyelhető ma is a falazat váltása: míg alul szabályosan illeszkednek egymáshoz a jó kidolgozott kőkockák, felül már sokkal durvább kőművesmunkát látunk.

Feldebrő, Római katolikus templom és altemploma

A templom nem csak Magyarországon, hanem Európa-szerte páratlan építmény. A XI. század első felében alapították. Eredetileg sírtemplomnak épült.

Viták folytak arról, hogy a keleti vagy a nyugati kereszténységhez tartozott-e az eredeti felső templom, amelynek alaprajzát régészeti ásatások során tárták fel.

Az altemplom, amely teljes épségben megmaradt, az Aba nemzetség temetkezőhelye volt.
A húsz méter hosszú hajót szokatlan tagolású, zömök, erőteljes oszlopkötegek osztják ketté.
Kelet felé félköríves szentéllyel bővült, nyugat felé egy sírkamra nyílik belőle.

A sír két végénél egy-egy oltár maradványait tárták fel.
A felső templommal kis ablakokkal van kapcsolatban.
A hívők ezeken keresztül láthattak le az altemplomban lévő oltárra, és hallhatták az ott folyó szertartásokat.

Az első templom 20X20 méteres, négyzet alaprajzú volt, mind a négy oldalán félköríves apszissal bővült.Belső tagolásáról a mai templom északi és déli falában lévő oszlopok árulkodnak.

Az oszlopokat áthidaló hevederívek is megmaradtak, sőt, az ívek fölötti vízszintesen lezáródó falszakasz is, amely jelzi a templom egykori, belső magasságát.

Az első templomnak nevezett XI. századi épület kelet-nyugati tengelye mentén szimmetrikus, öthajós, lényegében centrális épület volt, középen toronnyal.

Az oszlopok, pillérek és a hevederívek sorozata, az oldalhajóktól befelé lépcsőzetesen emelkedő padlószintek optikai hatással irányították a figyelmet az oltárra.

Ma is láthatunk a falakon és boltozatokon festményeket, amelyek kb. 100 évvel későbbiek, mint a templom.
A freskók Káin és Ábel áldozatát, a testvérgyilkosságot, György és Zakariás prófétát ábrázolják.

Az apszis boltozatán pedig Krisztus a négy evangélista jelképével és angyalokkal található.
A XII-XIII. század fordulója táján átépítették.
Ez lett a második templom. Ekkor az északi és déli apszisokat lebontották, a mellékhajók oszlopközeit befalazták, így háromhajósra szűkült.
Az altemplomba is új lépcsőt kellett kialakítani.

 Ebben az időben kezdtek a templom köré temetkezni, ekkor készült el a több méter mély árok a temető körülzárására, így az védelméül is szolgálhatott veszély esetén.

A XV. században felújították, a déli oldalon szép gótikus kaput kapott.1800-ban Grassalkovich Antal építtette át egyhajóssá.

Gyöngyössolymos, Szent Miklós-templom

A Kis-hegy déli lába alatt elterülő község Gyöngyös központjától 4 km-re északra húzódik meg a Nagy-patak völgyében. Gyöngyös és Gyöngyössolymos közötti távolság kevesebb mint 800 méter. Jelenlegi közigazgatási határa egészen Galyatetőig nyúlik fel; lényegében az a Nagy-patak vízgyűjtő-területét foglalja magába. Gyöngyössolymos tájképileg meghatározó eleme a Mátra hegység fő tömegéből előretörő riolit kőzetanyagú Kis-hegy 383 m-es tömbje, illetve annak délnyugati letörése, a Csák-kő. Vulkáni tevékenység nyomaira utal számos gejzírkúpnak a környéken visszamaradt roncsa is (például Asztagkő, Bába-kő).

Ősi község a Mátra alján, Gyöngyöstől mintegy 4 km-re található. A Kis-hegy napfényes lankái, az északról átölelő hegykoszorú ideális környezetet biztosít az itt élő emberek számára. A község neve először a 13. században bukkant fel. 1212-ben II. Endre király adománylevelében a Solymosi Szentsír elnevezésű szerzetesrendnek birtokot adományozott. A község neve többféle névalakban is előfordul a különböző levéltári forrásokban, így találkozhatunk Solomus, Sumus, Solimus névalakokkal. A község a nevét a Solymosy családtól kapta. A Solymosy család után az egri püspökség lett a birtokos, majd a török hódoltság évszázada következett. Az 1600-as évek második felétől malomkő-bánya üzemelt a faluban. 1799-es uradalmi leltár szerint 8 urasági malom, fűrészmalom, kallómalom, pálinkafőző, 100 kataszteri hold majorsági szántóföld, 8000 kat. hold uradalmi erdő is tartozott egyebek mellett a püspökség gazdaságához.

Szent Miklós-templom - A község legfőbb nevezetessége a település központjában álló plébániatemplom. Stílusjegyei alapján a XIV. század-ban épülhetett. Első királyunk idején már templom állt itt, melynek helyére építtette, a XIV. században, a Solymosy család a gótikus templomot. A toronyaljban kegyúri címeres sírkőtöredék látható az Aba nembeli Solymosi család címerével, 1411-es évszámmal. Az toronyban ugyancsak a Solymosi család zárókő formájú címere van másodlagosan beépítve.  A szentély zárófalán a nagyméretű oltárképen Szent Miklós püspök, a templom védőszentje látható papi kísérettel, gyermekek körében. A templom egyhajós, gazdagon díszített barokk belsővel. Középkori részleteket csak a torony mutat, ennek közeli párhuzamai Kisnánán, valamint Gyöngyöspatán figyelhetőek meg.  A tornyot a hagyomány szerint a törökök őrhelynek használták. A török időkben a torony kivételével ez a műemlék elpusztult. Az újjáépítés 1702-11 között zajlott barokk stílusban, majd 1769-72 között kapta meg a mai formáját, amely jellegében középkori, homlokzattoronnyal ellátott, egyhajós templom. A szentély zárófalán a nagyméretű oltárképen Szent Miklós püspök, a templom védőszentje, látható papi kísérettel, gyermekek körében.  Búcsúja december 6-án van.

Tarnaszentmária, Római Katolikus templom

A falut először 1325-ban Torna, majd 1339-ben Szentmária néven említik meg, az oklevelek. Okleveles forrásokban 1417-ben említik Zenthmariya néven, ahogyan a birtokos családot is nevezik róla. A település történetére vonatkozó adatokat csak a 16. század közepétől kezdve ismerünk. Ekkor a Szentmáriay család volt a falu birtokosa, egészen a 17. század közepéig. Eger várának 1552. évi ostroma során elpusztult. A falu 1590 körül feltételezhetőleg ismét lakott lett, de a 15 éves háborúban elnéptelenedett. 1656-ban Szentmáriay István a pusztát eladta Ragályi Menyhértnek. A török kiűzése után a pusztát a kincstár fegyverrel-szerzettként lefoglalta és 1696-ban Enczinger Jánosnak eladta. A Rákóczi-szabadságharc alatt egy ideig Orczy István használta, majd 1711-től ismét Eiczinger volt a földesura. 1717 és 1719 között a települést újra népesítették a Kis-Hont vármegyei Susány, Kraszkó (Karaszkó), Nyustya és a Pest megyei Alberti falvakból. 1721-ben Eger város, 1722-től Tarródy, majd Gellén és Csuma család birtokolta. 1746-ban a falu lakossága 192 fő, akik többségében szlovákul beszéltek. 1859-ben 509 személyt tartottak nyilván a faluban. A 19. század elejétől a Dózlern, a Fáy, a Bárczay családok kezén volt a falu.

Valószínűleg fejedelmi temetkezőhelynek épült, így Magyarország legrégibb és legkisebb, ma is működő temploma. Az épület közel a párkánymagasságokig eredeti, külsejében a X. századi templomot híven idézi.

A falu központjában áll a mai Magyarország egyik legrégebben épült és eredeti formáját szinte teljesen megőrző temploma. Az egyhajós templom hosszházát kelet felől kívül patkó alakú, belül háromkaréjos, boltozott szentélyrész zárja le. A hajóból hét lépcső vezet fel a szentélybe, amely alatt kis altemplom húzódik. Középső karéjában a feltárás során egy aknasír került elő.

A templom belső falfelületét, négy-négy eredeti helyén álló, és a nyugati homlokfalon – a templom későbbi bővítése során másodlagosan áthelyezett – két faloszlop díszíti.

A sudaras, azaz felfelé keskenyedő faloszlopok törzsei gazdagon tagozottak, díszes lábazatokra támaszkodnak, és a falak mellett kialakított, faragásokkal díszített kő ülőpadkákon állnak. Az oszloptörzsek felfelé haladó, csigavonal alakú sávjai, illetve lépcsőszerű díszítései fafaragás jelleget kölcsönöznek az oszlopoknak. Az épület külső, déli oldalán egy úgynevezett „szalagfonatos csomót” láthatunk, amelynek a középkori hiedelemvilág szerint bajelhárító hatása volt, ezért a felszentelt helytől távol tudta tartani a Gonoszt.

A középkori építészettörténettel foglalkozó kutatók véleménye megoszlik a templom építésének idejéről, sajátos térkialakításának és kőfaragványainak előképeiről. Egyetértenek azonban azzal, hogy építési ideje a X-XI. század fordulójára tehető, építészeti sajátosságai pedig bizánci hatást, díszítései keleties mintakincset is tükröznek.

A templom a török hódoltság alatt nagyon megrongálódott, az 1696-os plébániai összeírás nem is említi. 1723-ban Feldebrő filiája, de az akkor még Szent Istvánnak ajánlott temploma még mindig rossz állapotban volt. 1734-ben helyreállították és Sarlós Boldogasszony-tiszteletére szentelték fel. 1767-ben már egy kis fatorony is volt a tetején. 1758-ban Kisnána, 1813-tól Verpelét leányegyháza lett. 1849 és 1851 között felújították a templomot, de már akkor is kicsinek bizonyult. Dankó Mihály verpeléti plébános 1872/73-ban úgy bővítette ki, hogy a nyugati oromfalat elbontva egyharmadával meghosszabbította a hajót.

A Műemlékek Országos Bizottságának javaslatára az új oromfal belső oldalába visszaépíttette a régi falból kibontott két kőoszlopot, elkészült a fakarzat is. Az új falakra kő harangtornyot készíttetett egy verpeléti mesterrel, amelynek legszembetűnőbb sajátossága nyolcoldalú, faragott kövekből rakott sisakja. A mai formáját az 1977-től 1986-ig tartó műemléki feltárás és felújítás során nyerte el.

A templomban aktív hitélet folyik ma is, ahogy őseink ezer éves történelme során is mindig. A község védőszentje és a búcsú napja: Sarlós Boldogasszony, vagyis július másodikához eső legközelebbi vasárnap.

forrás: Gyurkó János, Árpád-kori templomok a Kárpát-medencében