– 1955-ben szentelték pappá, a forradalom idején a fővárosban, a Központi Szemináriumban élt. 1956-ban folytatta a tanulmányait, hogy megszerezze a doktorátust. Hogyan keveredett bele a forradalmi eseményekbe?

– 1956 őszén egyhetes lelkigyakorlaton vettünk részt a szemináriumban. Ilyenkor teljes a csend, nem érintkezünk egymással. Ebben a csendben szólaltak meg a Magyar Rádiónál a fegyverek, odahallatszottak a lövések. Másnap

kézről kézre járt közöttünk egy orvostanhallgató lány levele, aki részt vett az október 23-ai tüntetésen, jelen volt a Sztálin-szobor ledöntésénél is. Még az éjszaka lejegyezte az eseményeket.

Civil hallgatók is jártak be hozzánk a szemináriumba, és jezsuita kispapok, akik részt vettek a Petőfi Kör összejövetelein.

Október 25-én, a véres csütörtökön elkísértem a Madách téri rendelőbe Fila Béla paptársamat, akinek fájt a foga.

A Parlament elől éppen akkor szállították el teherautókon a lemészárolt emberek holttestét. Ekkor vált nyilvánvalóvá számomra a bolsevizmus embertelensége: a saját honfitársaikat gyilkoltatták le.

Ötven évvel később egy megemlékező összejövetelen az egyik résztvevő felidézte: akkoriban munkaszolgálatos katona volt, a Kilián Laktanyában lakott. A véres csütörtökön a rakparton sétált, az úgynevezett Fehér ház (az akkori Belügyminisztérium, ma képviselői irodaház – a Szerk.) előtt. A lövések elől egy fa mögé húzódott, mellette egy halott hevert. Tehát nemcsak az Országházból és a Földművelődésügyi Minisztériumból, hanem a Fehér házból is lőttek a karhatalmisták a tüntetőkre. Szervezett tömegmészárlás volt, amit később folytattak Salgótarjánban, Mosonmagyaróvárott és más helyeken. Amikor Nagy Imre fegyverszünetet hirdetett, azt hittük, győzött a forradalom. Fogalmunk sem volt arról, hogy közben már mozgósították a szovjet csapatokat, mert az itt állomásozó egységeik vereséget szenvedtek.

– Mi jellemezte az akkori helyzetet?

– Bekövetkezett a hadtörténelem legszégyenteljesebb veresége: a világ legnagyobb hadseregét tűzharcban megfutamította egy hirtelen összeverbuválódott civil bagázs. A katonák így, ilyen lenézően beszélnek a civilekről. Mi, papok a kispapokkal együtt forradalmi lázban égtünk, Bécsből megindultak a forradalmi szállítmányok a Katolikus Karitász szervezésében. Gyógyszer- és élelmiszerraktárak létesültek a fővárosban.

Mi, felszentelt papok elmentünk a kórházakba, ahová addig nem léphettünk be. Itt sebesültekkel, betegekkel találkoztunk.

Mentem az Üllői úton, és láttam a leomlott tűzfalakat. Közben kerülgettem a halott szovjet kiskatonákat, akik úgy vesztették életüket, hogy a saját tankjaik taposták halálra őket, amikor kiugrottak a harckocsi tornyából.  Ilyen élményeket után tértünk vissza a szemináriumba. A papnövelde szomszédságában volt a jogi egyetem, itt az egyetemisták között nemzetőrök is voltak, kapcsolatban álltunk velük. Számítottak arra, hogy az oroszok körülfogják őket. Ezért megnyitottam az Egyetemi-templom átjáróját, amin keresztül be lehetett jutni a szemináriumba.

Reverendákat tettünk a sekrestyébe. A joghallgatók közül többen így menekültek ki, a templomon keresztül, magukra öltve a reverendát.

– Kik voltak azok a felszentelt papok vagy kispapok, akikkel együtt élték át mindezt?

– Marosfalvi László jezsuita kispap, akiről egyébként akkoriban nem tudtuk, hogy titokban jezsuita. Ott volt Tabódy István, Fábián István és a ma élők közül még Varjú Imre is. Marosfalvi Lacinak eszébe jutott, hogy azonnal értesíteni kell Mindszenty bíborost: az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) iratait le kellene foglalni. Fölment a Várba azzal, hogy Csávossy Elemér jezsuita szerzetes teológustól hoz üzenetet. Bejutott a bíboroshoz, és elmondta, mi a jelentősége az ÁEH-ban lévő iratok lefoglalásának. A bíboros megkérdezte: Hol van az a kincs? Rögtön telefonált a Honvédelmi Minisztériumba. Beszélt Maléter Pállal, aki akkor már miniszter volt, és kérte, hogy adjon katonai segítséget az iratok lefoglalásához. Maléter ki is jelölte az egységet.

A bíboros utasítást adott a titkárának, Turchányi Egonnak, hogy fogalja le a dokumentumokat, és kérjen kispapokat a csomagolásukhoz.

– Tevőlegesen is részt vett az akcióban?

– Igen, velem együtt négy-öt kispap ment fel a Várba. Legnagyobb meglepetésünkre ott találtuk a jezsuita kispap barátainkat, akik megszervezték a II. kerületi forradalmi bizottságot. Ők tehát megelőztek bennünket. Később megtudtuk, hogy a tanáraink is készültek egy akcióra, ugyanilyen céllal.

– Milyen volt ekkor a hangulat? Hogyan hatott Mindszenty bíboros rádióbeszéde?

– A légkör bizakodó volt. Meghallgattuk Mindszenty bíboros rádiószózatát, és nagyon lelkesen fogadtuk.

Úgy értékeltük, hogy nem akarja visszakövetelni a földbirtokokat, és a demokratikus Magyarország kibontakozását szeretné elősegíteni. A beszédből és XII. Piusz pápa 1956-tal kapcsolatos megnyilvánulásaiból, valamint a már említett orvostanhallgató lány feljegyzéseiből összeállítottunk egy húszoldalas összefoglalót, amit sokszorosítottunk és elküldtünk a barátainknak.

– Hogyan végződött a kalandjuk?

– Mindszenty bíborost az amerikai nagykövetségen befogadták, de a titkárát, Turchányi Egont nem. Ő elindult Nyugatra, de útközben elfogták, letartóztatták.

Így készítették elő a „klerikális reakció szerepe az ellenforradalomban” című fejezetet a történelemben.

Ebbe illesztették be a mi mozgalmainkat, tevékenységünket is. Engem az elöljáróim elhelyeztek Szikszóra, káplánnak.

– Mikor tartóztatták le?

– 1957 tavaszán, Szikszón. A karhatalom emberei innen vittek Budapestre, a Fő utcai börtönbe. Másokkal együtt néhány hónapig itt voltam kihallgatáson. Amikor lezárták a nyomozást, átvittek bennünket a Központi Bíróságra, az ottani cellákban raboskodtunk. A kommunista hatalom ebben az időben oszlatta fel az internálótábort az ENSZ nyomására. Ez úgy történt, hogy az internáltak felét hazaengedték, a másik felét pedig bebörtönözték, vádat emeltek ellenük. Ekkor voltak a legzsúfoltabbak a magyar börtönök.

– Mit tapasztalt a fogva tartása idején?

– Huszonketten szorongtunk egy négyszer négy és fél méteres, aszfaltozott zárkában. Tíz szalmazsák és tíz szalmával tömött vánkos volt a felszerelésünk, fejtől-lábtól összezsúfolva aludtunk. Egész éjjel égett a villany, a szemünkbe világított. A kezünket nem tehettük a pokróc alá. Nagyon rossz volt az élelmezés, a legelviselhetetlenebbek pedig a poloskák voltak, ellenük nem tudtunk védekezni, mert éjszaka ránk estek a plafonról. Az elsőfokú ítélet után átvittek a Gyűjtőfogházba. Ott ugyanilyenek voltak a körülmények, csak egy kétszer négy méteres zárkában voltunk tízen-tizenegyen. Közben felállították Márianosztrán az osztályidegenek börtönét; ide azokat vitték, akik részt vettek a forradalomban, valamint egykori földbirtokosokat, a Horthy-rendszer minisztereit, csendőreit, rendőr- és ludovikás tiszteket. Velük együtt raboskodtunk. Kétszer egyméteres magánzárkában voltunk négyen, két emeletes vaságyon. Minden felekezetből voltak rabok, még a jehovisták vezetője is köztünk volt.

– Mit érzett a legnehezebbnek a börtönévek alatt?

– Nekünk, katolikus papoknak súlyos büntetés volt, hogy nem dolgozhattunk, nem érintkezhettünk a bajtársainkkal. Ráadásul több mint egy éven keresztül semmiféle nyomtatott szöveg, írás nem juthatott el hozzánk, a börtön könyvtárát sem használhattuk. Ezt lelki megtörésnek szánták a rabtartóink, de az ellenkezője történt, mert

minden egyes zárka egy kis kolostor lett: megosztottunk egymással mindent, ami a fejünkben volt.

Amikor megérkeztem, meglepődve láttam, hogy a fogvatartottak között ott volt Sátoraljaújhelyről Juhász Miklós, aki másodikos gimnazista koromban a hittanárom volt, és kiváló ember. Nagyon gazdagító időszak volt ez számunkra.

– Hogyan tudtak ilyen körülmények között misézni?

– Félévente küldhettek a hozzátartozók élelmiszercsomagot.

Azt kértük, hogy szilvalekváros tekercset küldjenek, benne mazsolával. Ha kivettünk belőle három szemet, és beletettük a vízzel teli bögrébe, reggelre megduzzadt. Kanállal kinyomkodtuk, így készítettük a mustot, azzal miséztünk.

A cellában hárman ültek a hokedlin és a vaságyon, a negyedik meg fel-alá járt, és fejből mondta a miseszöveget. Az őr, ha benézett, csak azt látta, hogy valaki járkál, és valami szöveget mormol.

– Hány évre ítélte a bíróság?

– Harmadrendű vádlottként tíz évet kaptam, ebből hatot ültem le. Az 1963-as amnesztiával szabadultam. Utána még tíz évig nem kaphattam lelkipásztori beosztást. Három éven át fizikai munkát végeztem, majd a sárospataki plébánia könyvtárát, levéltárát rendeztem. Akkoriban zajlottak az ásatások a pataki vártemplom altemplomában. A régi iratok kutatásával én is részt vettem a munkálatokban. Negyedévente könyvbemutatókat tartottam. Ebben az időben nagyon kevés könyv jutott el a papokhoz külföldről. Tájékoztattam a paptársaimat a külföldön megjelent magyar nyelvű irodalomról, például a Mérleg folyóiratról.

Amikor az újhelyi lemezgyárban vagy a pataki cserépkályhagyárban dolgoztam, esténként egyedül miséztem a templomban. Később, amikor könyvtáros lettem, már megengedték, hogy misézzek, de nem prédikálhattam.

Ez egy átmeneti időszak volt. A könyvtárba bejártak táborozó fiatalok. Jóban lettem a múzeum igazgatójával, nyáron hangversenyeket rendeztünk a fiatal zenebarátok közreműködésével. Ezek a tevékenységeim mind terhelőek voltak rám nézve. A hatalom végül úgy döntött, hogy megadja a papi működési engedélyemet, mert úgy látták, ha nem a hivatásomat gyakorlom, azzal több bajt csinálok, mint három pap. Így kerültem Körömre, az egyházmegye legdélibb, legelhagyatottabb vidékére, és végül innen mentem nyugdíjba.

– Amikor becsukódott a börtöncella ajtaja, mi tartotta Önben a reményt?

– Hittem abban, hogy nem fogom leülni a tíz évet, és ez így is történt.

– Amikor szabadult, azzal kellett szembesülnie, hogy nem gyakorolhatja a papi hivatását. Az Állami Egyházügyi Hivatal eltiltotta a papi tevékenységtől. Hogyan élte meg azokat az időket, amikor a lemezgyárban, majd a cserépkályhagyárban dolgozott segédmunkásként?

– Pilinszkyt idézve, „gyötrő és hányatott remény” volt bennem. Megpróbáltam azt tenni, amit abban a helyzetben lehetett.

Naiv voltam, számtalanszor túlléptem a határt, amit megszabtak számomra. A naivitásom alapja mindig a remény volt.

Az emberi természetbe bele van írva az autonómia és a szolidaritás. Ennek engedelmeskedni kell. A keresztény szociológia három alappillére: az emberi személy autonómiája, az emberi közösségek autonómiája és a szolidaritás, az egymás iránt felelősség. 

– Hogyan látja a forradalom és szabadságharc két főszereplőjének, a mártírhalált halt Nagy Imre miniszterelnöknek és Mindszenty József bíboros, hercegprímásnak a szerepét?

– Nagy Imre hívő kommunista volt, akárcsak Rákosi Mátyás. Benne azonban lezajlott egy lelki folyamat, és rádöbbent, hogy a kommunista eszme, amiben hitt, téveszme. Emberi nagyságát bizonyítja, hogy a bolsevizmusból kiábrándulva hitet tett egy többpártú, demokratikus Magyarország mellett, vállalva a halált is. Mindszenty József nem volt hajlandó részt venni a kis lépések politikájában, amit a Vatikán követett akkoriban. A Szentszék fölvállalta, hogy közvetít a Szovjetunió és Amerika között. Mindszenty bíborosnak viszont meggyőződése volt, hogy a kommunistákkal nem szabad semmiféle egyezséget kötni. Nem volt világpolitikai áttekintése Európáról, Magyarországról és a Katolikus Egyházról. Ezért nem volt hajlandó engedelmeskedni a pápai diplomáciának.

– Miben látja Mindszenty bíboros életszentségét? Hiszen a boldoggáavatási eljárása már nagyon előrehaladott fázisában van.

– Abban, hogy hűségesen kitartott a hite mellett a legnagyobb megpróbáltatások idején is.

– Mit üzen a mának 1956?

– Nem változott a helyzetünk. Magyarország kísérleti laboratórium volt Nyugat és Kelet között, ez a mi ezeréves szerepünk. Tudjuk, hogy egyedül vagyunk. A XX. század legnagyobb történelmi személyisége Antall József, a rendszerváltozás miniszterelnöke volt, aki világosan látta ezt. Tudta, mit kíván tőle a kor, a nemzet, a hazafiság, és feláldozta magát. Nem véletlen, hogy többször hangoztatta, kamikazekormányt vezet. Magáévá tette a XX. század első felében működő Hangya Szövetkezet jelszavát: Isten, család, haza, munka.

A tájfunokhoz, hurrikánokhoz hasonló történelmi erők hatnak ránk korunkban. Ilyen körülmények között kell védekeznünk, és megtalálnunk a helyünket, szerepünket. Ez nagyon nehéz, de nem lehetetlen.

– Idén júniusban ünnepelte a vasmiséjét. Mi a papi ars poeticája?   

– Az Új Ember néhány évvel ezelőtt indította el a Villanófényben című sorozatát, amelyben papok vallanak a hivatásukról. Velem kezdték. Az volt az írás címe: „Isten magyar népének szolgája”. Továbbra is így látom magam.

Mindig igyekeztem válaszolni az engem ért kihívásokra. Ez az oka annak, amit jól csináltam, és annak is, amit rosszul. Nem tekintem magam hősnek, csak Istent szolgáló, vergődő embernek.

Fotó: Merényi Zita

Kuzmányi István, Bodnár Dániel/Magyar Kurír