Karácsony van, szívünk tele van örömmel és hálával Isten iránt, aki elküldte nekünk egyszülött Fiát, hogy megszabadítson bennünket, hogy meghívjon országába, hogy gyermekeivé tegyen minket - köszöntötte a híveket Ternyák Csaba egri érsek Karácsony napján, december 25-én az egri Bazilikában. Ünnepi homíliájában a főpásztor az éjféli szentmisére utalt: lélekben odatérdeltünk Mária, József és az állataikat legeltető pásztorok közé, hogy velük együtt mi is imádjuk Isten egyszülött Fiát. Az éjféli szentmise elsősorban érzelmileg hangolt bennünket a Megváltó születésének ünneplésére. A karácsonyi ünnepi szentmise olvasmányai inkább az értelmünk felől próbálják megközelíteni azt a nagy titkot, hogy Isten szeretetből emberré lett, hogy bennünket elvezessen az üdvösségre. Közelíthetünk a karácsony titkához, akár érzelemmel és értelemmel is egyszerre, mégis előfordulhat, hogy éppen a lényeg rejtve marad előttünk. A misztériumot ugyanis csak a hitben tudjuk megragadni teljesen, de hogy a hit szárnyalni tudjon, szüksége van az értelemre és az érzelemre egyaránt.

Az ünnepi olvasmányok Karácsony titkát és a megtestesülés jelentőségét tágabb horizonton tárják elénk és a hit fényénél mutatják be, sokszor átelmélkedett magasztos szavakkal. Egyúttal segítenek eligazodni olyan kérdésekben, amelyek ezekben a napokban különösen elgondolkodtatnak bennünket Jézus Krisztus személyével kapcsolatban, vagy Isten és ember kapcsolatában. Először érdemes egy kicsit a szentlecke üzenetét körüljárnunk. A Zsidókhoz írt levél arra emlékeztet bennünket, hogy Isten sok ízben és sokféle módon szólt egykor az atyákhoz a próféták szavával, most a végső időkben viszont fia által szólt hozzánk. Vagyis Isten és ember kapcsolata nem Jézus Krisztus születésével kezdődött. Ez már a végkifejlet. Isten utolsó és legnagyobb kezdeményezése, hogy magához édesgessen bennünket. Ezért beszél a szentlecke a végső időkről. Ha be szeretnénk fogadni, meg szeretnénk érteni Jézus Krisztus személyét és küldetését, akkor fel kell idéznünk, hogy mit jövendöltek róla a próféták.

Az első olvasmányban Izajás próféta arról beszél, hogy eljön valaki, aki jó hírt hoz, békét hirdet, örömhírt hoz és kikiáltja a szabadulást. A választott népnek ez a sok évszázados reménykedése és várakozása Jézus Krisztusban teljesedett be, akit Isten a mindenség örökösévé tett, hiszen már a világot is általa teremtette. Ő az örök Fiú, az Atya képmása, aki hathatós szavával fenntartja a mindenséget. Csodálatos látomás ez, amelyben az ószövetségi jövendölések elnyerik és feltárják értelmüket, egyúttal pedig megvilágítják és megmagyarázzák az Újszövetség üzenetét. Megértünk valamit abból, amit a Zsinat tanít, hogy az Újszövetség el van rejtve az Ószövetségben, ez utóbbi pedig az Újszövetségben tárul fel teljesen. A kulcs a megértéshez pedig maga Jézus Krisztus, mind az Ószövetség, mind az Újszövetség esetében.

Ilyen finom belső utalásokat találunk a mai szentlecke és Jézusnak egy titokzatos példabeszéde között is, amely a gonosz szőlőművesekről szól, akik nem akarják beszolgáltatni uruknak a termést. Uruk először szolgáit küldte el hozzájuk, de őket sorra megverték és üres kézzel elküldték. Végül egyetlen fiát küldte el hozzájuk, gondolván, hogy őt majd becsülni fogják. A gonosz munkások azonban azt mondták maguk között, hogy ez az örökös, gyertek, öljük meg és miénk lesz az örökség…A példabeszédben a szőlősgazda maga az Atya, aki egykor sok ízben és sokféle módon küldte szolgáit, vagyis a prófétákat, és aki most a végső időkben egyszülött Fiát küldte el hozzánk. Az örökös, akit a szőlőmunkások meggyilkoltak, nem más, mint Isten örök Fia, aki miután átment a halálon, megváltott minket a bűntől, helyet foglalt az isteni fölség jobbján, ahogy a szentlecke fogalmazott. A mai szentírási szakaszok közötti mélységes harmóniába itt kapcsolódik be az evangélium, amely a Fiút Igének nevezi, aki öröktől fogva ott volt Istennél, majd, mint Világosság, a világba jött, a tulajdonába jött, Atyja szőlőjébe jött, törvényes örökségébe látogatott, de övéi nem fogadták be, sőt megölték és kidobták a szőlőn kívülre, amikor keresztre feszítése után a város falain kívül temették el. Igazi görög tragédia lehetne ez a történet, ha megállna ott, hogy övéi nem fogadták be. János evangélista elmélkedése azonban így folytatódik: Mindazoknak azonban, akik befogadták, akik hisznek benne, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. (Jn 1,12) Milyen mély értelmű és erőt sugárzó kifejezések ezek! Nem azt állítja, hogy akik befogadják Jézust, azok automatikusan Isten gyermekei lesznek. János evangélista hatalomról beszél, amelyet ettől a gyermektől kapunk, hatalmat ad nekünk arra, hogy mi döntsük el szabadon, akarunk-e Isten gyermekei lenni? Olyan hatalom ez, amellyel élhetünk, de vissza is utasíthatjuk.

Hatalmas kiváltságban van részünk: ez az Isten gyermek az elsőszülött, aki felajánlja, hogy hozzá hasonlóan, mi is Isten fogadott gyermekei lehetünk, neki pedig fogadott kistestvérei. Mint bátyánk, lemond előjogairól, megosztja velünk örökségét, mi pedig vele együtt Isten szőlőjének birtokosai, országának várományosai lehetünk, semmit sem tart vissza magának, mindenben osztozik velünk. Legféltettebb kincsét, az Atyához fűződő bizalmas kapcsolatát, azt sem tartja meg magának. Mi se tartsuk meg magunknak ezt a kiváltságot, vezessük el hozzá és mutassuk be a szentségi Jézusnak a gyermekeinket, az unokáinkat, hogy a hit szemével felfedezzék az eucharisztikus színek alatt a köztünk lévő Jézus Krisztust. Most a karácsonyi ünnepek alatt pedig vezessük el őket a jászolhoz is, hogy megtanulják a hit szemével meglátni, hogy az a kicsi, ma született gyermek az Isten fia. Ő a mi nagyobb testvérünk, szabadítónk és Istenünk! – zárta Karácsony ünnepén homíliáját az egri főpásztor.

Domán Vivien

kép: Szent István Televízió - Federics Róbert