A tartalomból:

Papokat és diakónusokat szentelt az egri érsek - Ternyák Csaba egri érsek június 22-én Gyarmati Valentin, Kubik Zsolt, Lestál Balázs, Muhari Máté, Novák Lajos, Adolfo Enrique Parra Molina, Szedmák Zoltán diakónusokat áldozópappá, Luidimar Herrera Acacio, Mihályi Mátyás és Geovanny Fernando Salazar Herrera akolitusokat diakónussá szentelte. A jelöltek az Egri Érseki Papnevelő Intézetben, illetve a Redemptoris Mater Egyházmegyei Missziós Szemináriumban készültek a szentelésre. A felújított egri bazilikában tartott ünnepi szentmisén részt vett a főegyházmegye papsága, a papnövendékek és a hívők sokasága. A jelenlévőket a főpásztor köszöntötte, hangsúlyozva, hogy a most szentelésre váró fiatalok bátrak, hiszen nem riadtak vissza Krisztus követésétől, amely minden korban bátorságot kíván. A főpásztor homíliájában név szerint szólította a szentelésre várókat, mint mondta: „Mert ezen a néven szólított meg titeket az Úr, mikor meghívott szolgálatára, és ezen a néven lesztek majd beírva az élet könyvébe is.” Hangsúlyozta: „A papi hivatás azt jelenti, hogy a híveket, a közösséget, az egyházmegyét kell szolgálnotok! Segítsétek a hozzátok fordulókat, hogy felismerjék Isten jelenlétét!”

Költözés hava - A papi egzisztencia szempontjából két emlékezetes vasárnap van. Az egyik, amikor a papot elhelyezik valahonnan, a másik, amikor megérkezik új helyére. Amikor elköszön, és amikor beköszön. Ez egy kis időre felkavarja az érzelmeket, hiszen a hívek többnyire szeretik papjaikat, és a papok szeretik híveiket. A közösséghez, amelyet szolgálnak – Szent Pál okos és fennkölt szavaival – a jegyesség gyönyörű érzése fűz minden papot, a közösség tagjai pedig úgy tekintenek papjukra, mint aki Krisztust, az egyház vőlegényét képviseli számukra. Többen, akik olvassák e sorokat, mondhatják magukban, hogy túlzás lenne az egyházközség és a lelkipásztor viszonyát a jegyesség mámoros idejéhez hasonlítani. Pál apostol mégis megtette, és ha ma sántít a hasonlat, akkor valószínűleg nem az ő szavaival van baj, inkább korunk emberének mentalitása változott a szerelem, a jegyesség, a házasság és az ezzel járó felelősség terén.

Juhász Ferenc pasztorális helynök arról is ír cikkében, hogy július hónap a lelkipásztorok számára az elköszönés és elköltözés napjait jelenti. Bizonyos értelemben hasonló, mint a szakítás a szerelemben, hogy valami más, nagyobb érték bontakozzék ki. De vajon mi az a nagyobb érték, ami még a lelkipásztor és a hívek bensőséges kapcsolatát is képes felülmúlni? Én is keresem a választ. S miközben töprengek, hogy miként is lehetne megfogalmazni, kezembe került egy elköltöző pap levele. Több éve ott él az egyik plébánián, és most főpásztora áthelyezi egy másikra. Egyik közösségtől egy másik közösséghez. Mielőtt elmenne, a település kis újságjában is elköszön mindenkitől. Azoktól is, akikkel nem a templomban találkozott az elmúlt évek során, hanem egyéb rendezvényeken. Nos, a levél, amelyben beszámol az eseményekről, válasz a kérdésre is, amelyet föltettem: mi az a nagyobb érték, ami miatt szakítani kell az egyik közösséggel, és menni és ismerkedni egy másikkal. A plébános így ír: „Most, ennek a tizenkét éve tartó folyamatnak vége szakad. Amikor ezeket a sorokat pötyögtetem a számítógép billentyűin, már dobozok vesznek körül a szobámban. Csomagolok. Új lelkipásztori állomáshely vár rám. Nagyon valószínű, hogy amikor ezeket a sorokat olvassák, akkor én már az új állomáshelyemmel ismerkedem. Főpásztorom rendelkezése tovább lendít azon a papi pályán, amelyen évekkel ezelőtt elindultam. Sokan kérdezik ezekben a napokban, hogy miért van ez így? Mással nem tudok megfelelni, csakis azzal, ha megnézem a Szentírást. A Bibliában azt olvasom, hogy amikor Jézus Krisztus mennybemenetele előtt utoljára maga köré gyűjtötte az apostolokat, azt mondta nekik, hogy menjenek el az egész világra, és hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek. Eltelt azóta bő kétezer esztendő, és a krisztusi örökség, a hit és a gyakorlat terén nem változott. Az apostolok mai utódai is mennek, és igyekeznek teljesíteni ezt a parancsot. A pap élete arról beszél, hogy bizony csak vándorok és jövevények vagyunk, és itt a földön nincs maradandó hazánk. Ha maradandó hazánk nincs is a földön, azért bizony vannak szívünkhöz közel álló, kedves helyek. Mindig csak a hála és a köszönet lesz a lelkemben, hogy a Jó Isten ide vezérelt. Kérem, fogadják nyitott szívvel az utódomat és őt is támogassák olyan szeretettel, mint engem!” – írja levelében az elköszönő lelkipásztor.

Egerszalóki Ifjúsági Találkozó és Lelkigyakorlat - Az Egerszalóki Ifjúsági Találkozót és Lelkigyakorlatot július 18 és 21 között tartják, melynek mottója: „József, az igaz ember” (vö. Mt 1,19). A szentmisék és lelki programok mellett ezúttal is lesznek kiscsoportos beszélgetések, műhelyek, tanúságtételek és koncertek. A nyitó előadást csütörtökön 13 órakor Kerényi Lajos atya tartja. Ezt csendes elmélkedés követi, majd kerekasztal beszélgetés és kiscsoportos beszélgetések várják a fiatalokat. Fél öttől a Páterrock együttes ad koncertet. A nyitó szentmisét 18 órakor Ternyák Csaba egri érsek celebrálja. Majd szentségimádással zárul a program. Pénteken reggeli imával kezdődik a nap, majd 9 órakor Szabó József diósgyőri plébános tart előadást. A nap során délelőtt és délután is várják a műhelyek a fiatalokat. 14 órától tanúságtételekre és beszélgetésekre kerül sor. A 18 órától kezdődő szentmisét az egyházmegye újmisései mutatják be. Az Azapeet 20.30-kor kezdődő hangversenye után  szentségimádás lesz.

Szombaton a reggeli ima után műhelyek és kicsoportos beszélgetések várják a fiatalokat. 17 órától a Mazzarello Mária musicalt hallgathatják meg a jelenlévők.

A 20 órakor kezdődő szentmisét Varga Béla ezüstmisés atya celebrálja, mely fáklyás körmenettel zárul.

A vasárnapi zárónapon fél 9-kor kezdődik a reggeli ima, 9-kor pedig Fábry Kornél esztergom-budapesti segédpüspök tart előadást. Fél 12-kor záró szentmisével fejeződik be a találkozó és lelkigyakorlat, melynek főcelebránsa: ugyancsak Fábry Kornél lesz.

Magyar pálos vértanúk és áldozatok Csepellényi György korából - A pálos szerzetesek – Csepellényi mellett több tucat rendtársa – eredményes térítő tevékenysége szemet szúrt a protestáns kurucoknak, és hittérítő munkájuk során számtalanszor érték őket atrocitások. A pálosok tevékenységét a katolikus Habsburg udvarnak a rendi szabadságot sértő politikájával azonosították, így több esetben is sor került pálos kolostorok elleni fegyveres támadásra, valamint a Csepellényi György esetéhez hasonló atrocitásokra. Bojtos Anita arról is ír cikkében, hogy  Benkovich János (1637 körül – 1683) a Pozsony megyei Stomfán, nemes szülőktől született, az 1670-es évektől Libetbányán térített. Kuruc lázadók fejezték le itt 1683-ban, csakúgy, mint korábban Ptachelius Lőrinc helyi plébánost 1678-ban.

A vértanúság árnyékában szenvedett néhány napig két varannói pálos is. Fejérváry Imre (1644 körül –?) szintén Pozsony vármegyéből, Pozsonyból származott. Miután Nagyszombatban teológiát tanult, az 1670-es évek elejétől Felső-Magyarországra érkezett téríteni. Varannón elért missziós érdemeiért a varannói adminisztrátorságot még életében perjeli rangra emelték, amely hivatali utódai idejében is megmaradt. 1676-ban Dubniczky Gergely missziós rendtársával együtt fogságba esett, és rendkívül megkínozták. Dubniczky Gergely neve Csepellényi életéből is ismerős lehet: Csepellényi és Dubniczky is tagja volt annak a kilenc fős missziós körnek, amelyet az 1669. évi nagykáptalan küldött Felső-Magyarországra. Fejérváry és Dubniczky kálváriája azzal kezdődött, hogy Varannón, egy éjszakai kuruc rajtaütés során Dubniczky testvérét meggyilkolták. A két szerzetest ezután három napon át, lelki és testi kínzásokkal kísérve hurcolták, miközben folyamatosan halállal fenyegették őket. Hátrakötött kezekkel, mezítláb, sziklás utakon és mocsarakon át vezették őket Varannótól Szihalomig. Ételt és italt nem kaptak. Szenvedésüknek azonban nem vértanúság lett a vége: noha felkészültek a halálra, két plébános közbenjárására, 400 forint váltságdíjért cserébe végül kiszabadulhattak.

Szintén az 1669-es missziós társaság tagjaként lelte halálát Török Márton (1645–1674). Ónodról kényszerült menekülni a kurucok elől 1671-ben, ezért Boldogkő várába vonult vissza, ahol 1674-re megtérítette Boldogkőújfalut. Boldogkőn, egy szentmise bemutatása közben rajtaütöttek. Noha ki tudott jutni a helyszínről, Kassa felé menekülve, a gönci erdőben két puskalövéssel fejbe lőtték 1674 novemberében.

Branik György (1636 körül – ?) és Szvetenay Miklós (1641 körül – 1678) Terebesen szolgált az 1670-es évek elején, amikor 1674-ben kuruc portyák fosztogatták a várost. Először a várba menekültek, majd amikor azt elfoglalták, a két szerzetes börtönbe került. Fogságuk alatt nem tétlenkedtek: rabtársaik között 1674-ben megszervezték az ellenállást, és egy alkalmas pillanatban – az általuk korábban katolikus hitre térített ruszinok segítségével – lefegyverezték a helyőrséget és kiszabadultak. Szvetenay Miklós ezután Elefántra vonult vissza, ám néhány évvel később megtalálták őt is a kurucok: 1678-ban Bozók váránál elfogták, megkínozták és lefejezték.

Széplaky György (1660 körül – 1683) a második bécsi ostrom idején lelte halálát, igaz, nem a kurucok, hanem a pogány törökök kezétől. A bécsújhelyi kolostorban tartózkodott, amikor Bécsújhelyről Bécs felé menet két rendtársával – Apponyi Imrével és Wolmuth Bernáttal együtt – elfogták. Míg Wolmuthot Győrnél rokonai kiváltották a fogságból, addig Apponyi Imrét Belgárig hurcolták, ahol hosszú időn át tartották fogva. A legrosszabbul azonban Széplaky járt: őt még az út során, a táborban lefejezték.

A pálos szerzeteseket érő fenyegetésekről állandóak voltak a hírek. Ezek a szerzetesek a korabeli háborúk nyomában járó pestises betegek ápolásától sem riadtak vissza. A hagyomány úgy tartotta, hogy aki az irgalmasság testi cselekedetének e válfaját gyakorolva megbetegszik és belehal a ragályba, maga is szentként távozik az élők sorából. A pálos rendben Csepellényi kortársai közül Pethő István, Sütő Lőrinc, Wildt Gábor és Szörényi Ágoston is kitűnt a betegápolásban.