Február 24-én, kitört az orosz-ukrán háború, a szomszédos országból menekültek ezrei indultak útnak már az első napon. Magyar és ukrán nemzetiségűek, kijevi egyetemeken tanuló külföldi hallgatók, mindenki jött és jön. A beregszászi járásból elindult egy népes cigánycsalád is, kicsik és nagyok, karon ülők és éppen csak járni tanulók; olyan is van köztük, aki egy hónap múlva jön erre a keserves világra. Huszonkét ember. Két éjszakát két szálláshelyen töltöttek, amikor a tarcali plébánoshoz egy ismerősük telefonált azzal, hogy ezt a családod be kellene fogadni olyan helyre, ahol hosszabb időt tölthetnek.

Szűcs Zoltán plébános az előző években, a plébánia mellé zarándokházat épített, ami a Csíksomlyóra vivő Mária út mentén áll. Többször szálltak meg itt zarándokok, és most az egyiküknek eszébe jutott, nem tudná-e befogadni a földönfutóvá lett családot az atya. A plébános igent mondott, és még aznap megjelent huszonkét ember a plébánia udvaron, hogy bebocsátást kérjenek a zarándokházba. A plébános a település polgármesterével és vezetőivel átbeszélve a dolgot, fogadta őket. A falu az étkezést biztosítja számukra, a plébános a szállást és az egyebeket, főleg az ügyintézésben segíti őket. Igazolványokat, tartózkodási engedélyt, munkavállalási papírt szerezni. Ottjártamkor éppen az iskolával kapcsolatos dolgaikat intézte. A hatóságok mindenben készségesek.

Mennyei örömmel mutogatták menekült igazolványukat, amit éppen aznap kaptak meg, még a karon ülőnek is arcképes igazolványa van! Igazolvány alapján foghatnak hozzá egyéb ügyeik intézéséhez, mert dolgozni szeretnének. Rendes munkát végezni – ahogyan ők mondják. Nem akarnak ingyen itt lakni, és szeretnék előteremteni a megélhetésükhöz szükséges összeget. A plébánia másik épületében nagy mennyiségű adomány gyűlt össze, ruhák tartós élelmiszerek és minden, amire ilyenkor szükség van, de azért ők maguk szeretnének gondoskodni magukról. Hat lovat hagytak otthon. Dolgos cigányemberek, az egyik asszony igazolványában egy Moszkva melletti település neve áll. Ott született, amikor a szülei vályogot vetettek Moszkva alatt. Itt is dolgozni akarnak.

Az elmúlt két hét életük legnehezebb napjai lehetnek. Hallgatunk, nem ejtünk róla szót, és arról sem, hogy most milyen nekik. Csendesek, visszafogottak és tiszták.

Távozóban ígérem, hogy amiben tudok, segítségükre leszek nekik is, a plébánosnak is. Elmondunk egy Üdvözlégyet, és a plébánossal kilépek az ajtón. Nem kísérnek ki, nem jönnek utánunk, nagyobb biztonságban érzik magukat, ha nem mutatkoznak. Két gyerek azért csak kisurran köztünk, és fogócskázni kezdenek az udvaron.

A plébániára belépve az iroda ajtóban állunk meg – ez volt Szerednyei János atya szobája – mondja a plébános, és invitál, hogy lépjek beljebb. Egy rövid időre belépek, amíg készítek egy-két fotót, az otthonos plébániai irodában. Már Szerencsnél járok, amikor eszembe jut, milyen különös: annak a papnak a szobájában voltam, aki 75 évvel ezelőtt a donyecki bányák egyikében halt mártírhalált. Tarcalról százhúsz embert szedtek össze és vittek málenkíj robotra. A parancsnokságon összezsúfolva, kétségbeesve, rémülten várták mi lesz a sorsuk, amikor a káplán, az egy éve szentelt Szerednyei János megjelent a parancsnok előtt, és könyörgött a hívekért, hogy engedje őket szabadon. Azt ugyan nem, de ha annyira szívén viseli őket – menjen maga is velük! – ironizált a parancsnok. A fiatal pap, két óra múlva, hátizsákjában a miséző felszereléssel és kezében a hegedűjével, ott állt a parancsnok előtt, és híveivel ment a munkatáborba. Ahonnan soha nem tért vissza. Lehet, hogy ezeket a menekülteket Szerednyei János kísérte ide?

Juhász Ferenc