"A kegyelem kohójában a szenvedés értékké válik"

A Mátraverebély-Szentkúti Nemzeti Kegyhelyen 21. alkalommal tartották meg az idősek, betegek és szociális otthonban élők búcsúját. Az augusztus 2-án – Angyalos Boldogasszony ünnepén – megrendezett eseményen Ternyák Csaba egri érsek mutatott be szentmisét.

Assisi Szent Ferenc 1207 és 1208 között hozta helyre az Assisi mellett található Angyalos Boldogasszony-kápolnát, melyet a nép Porciunkula, azaz „kicsinyke kápolna”-ként ismert. Itt jelent meg Szent Ferencnek egy alkalommal az Úr Jézus és a Szűzanya, akik arra biztatták, hogy folyamodjon valami nagy kegyelemért. Szent Ferenc azt kérte, hogy aki ezt a kápolnát meglátogatja, teljes búcsút nyerhessen. III. Honorius pápa 1216-ban teljesítette Szent Ferenc kívánságát. Aki augusztus 2-án – mely a XVII. század óta a ferences rend legnagyobb ünnepe – meggyón, áldozik és imádkozik a pápa szándékára, teljes búcsút nyerhet.

A nemzeti kegyhelyre ellátogató több száz zarándok először Kálmán Bertalan katekézisét hallhatta. A ferences testvér a szentségek jelentőségéről beszélt. A keresztséggel összefüggésben megemlítette, hogy ez a szentség egy új életbe vezeti el az embert – jel, melyet semmi nem törölhet le. A szentgyónás képes arra, hogy újra „visszavigyen” bennünket abba a tiszta állapotba, amit a keresztséggel kaptunk. Bertalan testvér szerint a katolikus hitgyakorlat lényege az, hogy miként élünk a szentségekkel.

A szentmise elején Orosz Lóránt ferences szerzetes, a Mátraverebély-Szentkúti Nemzeti Kegyhely igazgatója és házfőnöke köszöntötte a zarándokokat és Ternyák Csaba egri érseket, az ünnep szónokát. A főpásztor a mise elején megemlítette, hogy előző nap magyar fiatalok részvételével mondott misét Rómában, a nemzetközi ministránstalálkozón, ma pedig azok előtt áll, akik azért zarándokoltak el a Szűzanyához, hogy kérjék a betegek gyógyítóját, segítse őket keresztjük hordozásában. A betegség olyan állapot, mely előbb-utóbb minden ember életében bekövetkezik, hiszen hozzátartozik létünkhöz. „Ma azért imádkozunk, hogy bajainkat alázattal tudjuk hordozni.”

Kicsoda számunkra a Boldogságos Szűz Mária? – tette fel a kérdést homíliájának elején Ternyák Csaba egri érsek. Ő az angyalok és az apostolok királynője. Nincs más teremtmény a világon, aki ilyen címet hordoz. Nem véletlen, hogy mi az ő személyében találjuk meg a női méltóság igazi alakját. Manapság egyre nagyobb a veszélye egy olyan kulturális támadásnak, mely nem veszi figyelembe a nők jogait. Szűz Máriában minden nő megláthatja méltóságának forrását.

Szűz Mária a betegek gyógyítója. Az ő közbenjárását kérjük azért, hogy legyen erőnk a betegséget emelt fővel hordozni. A mi hitünk, Szűz Máriába kapaszkodó reményünk akkor lesz eredményes, ha a betegséget hordozva, vagy életünk végén járva is képesek leszünk a türelemre – azokkal is, akik segítenek terheinket hordozni.

Boldog VI. Pál pápa – akit nemsokára szentté avatnak – mondta a betegek szentségéről, hogy „a súlyos betegnek Isten kegyelmére van szüksége, hogy szorongatásoktól fojtogatva el ne csüggedjen és kísértésektől gyötörve hitében meg ne rendüljön. Krisztus Urunk ezért beteg híveit a szent kenet segítségével erősíti meg.” Ez a kenet sokszor enyhületet ad, de az is előfordul, hogy gyógyulást eredményez.

Szent Pál apostol arra a világra irányítja figyelmünket, melyre mindannyian készülünk. Ez Isten világa, ahova a szentségek által tulajdonképpen mindennapi bejárásunk van. Már itt részesei vagyunk azoknak az örök javaknak, melyek halálunk után várnak ránk. Bár a földi élet is Isten ajándéka, tudatában kell lennünk annak is, hogy Isten egy szebb és boldogabb jövőre hív: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9). A mennyország javait nem vagyunk képesek megérteni, mert minden földi kép az itteni élményeinkből indul ki. Ez a hit vigaszt nyújt nekünk: testi megpróbáltatásaink nem a végső elmúlásba vezetnek, hanem egy olyan országba, ahol elhunyt szeretteinkkel találkozunk, és ahol eljutunk Isten boldog színe látásáig.

Sokan nem a haláltól, hanem az azt megelőző szenvedéstől félnek. Őszinte emberi magatartás ez, hisz az Üdvözítő is így fohászkodott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely.” Ám utána ezt is hozzátette: „De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te” (Mt 26,39). Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te – ez lehet a vezérfonal, ha a betegség keresztjét hordozzuk.

Szent II. János Pál pápa tudta, mi a szenvedés. Megjelenik előttünk az atléta pápa, majd a betegségtől meggyötört ember. Eszünkbe jut Izajás próféta szava a „fájdalmak férfijáról”. Voltak, akik nem értették, miért mutatkozik meg ilyen összetört állapotban. Tanulhatunk tőle, mert nem könyvekből, hanem saját életéből tanulta meg, mi a betegség. A Salvifici doloris kezdetű apostoli levelében ezt írta: „Az emberi szenvedés Krisztus szenvedésében érte el tetőpontját. S ezzel egészen új dimenzióba, új létrendbe lépett át: összekapcsolódott a szeretettel…, azzal a szeretettel, amely a jót megteremti, akár még a rosszból is, épp a szenvedés útján, miként a legfőbb jó, a világ megváltása is Krisztus keresztjéből származik: és állandóan abból ered. Krisztus keresztje forrássá lett, amelyből az élő víz folyói fakadnak” (18.).

A világ logikája a szemet-szemért elvére épül. Sokan kizárólag az igazságtalanság kérdéskörét ismerik. Minden számlát ezen a földön szeretnének benyújtani, itt és most akarnak megtorolni minden sértést és szeretnének besöpörni minden jutalmat. A rossz azonban nem nyeri el a földön a büntetését, és sok jó ismeretlen marad számunkra. Jézus Krisztustól azt tanultuk, hogy arasznyi földi létünkön túl kell látnunk, és életünket, szenvedésünket az örök élet távlataiba kell helyeznünk. E létrendben a szenvedés összekapcsolódik a szeretettel, e kegyelmi kohóban a szenvedés értékessé válik.

Isten világában mindennek helye és értelme van. Szent Pál apostol a kereszt bölcsességéről írja, hogy Isten gyengesége erősebb az embereknél. Ő az, aki az idők végén letöröl szemünkről minden könnyet. Nem lesz többé sem jajkiáltás, sem gyász. Isten képes arra, hogy betegségtől elcsigázott testünknek a feltámadásban új életet adjon, a második teremtésben pedig az általunk beszennyezett világot újjá fogja teremteni.

XVI. Benedek írja a Spe salvi kezdetű enciklikában, hogy „nem a szenvedés kiiktatása, nem a szenvedés előli menekülés üdvözíti az embert, hanem a képesség, hogy a szenvedést elfogadja, benne érlelődjön, és értelmet találjon benne a Krisztussal való egyesülés révén, aki végtelen szeretettel szenvedett”.

Homíliája végén Ternyák Csaba egri érsek arra szólított fel, hogy mondjunk köszönetet mindazoknak, akik a beteg és szenvedő embereken segítenek, majd elmondta Szent Ferenc imáját: „Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, Uram, hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.”

A szentbeszéd után sor került a betegek szentségének kiszolgáltatására.

A zarándoklat – melynek társrendezője a Nógrád Megyei Ezüstfenyő Idősek Otthona volt – a loretói litánia elimádkozásával és a kegytárgyak megáldásával zárult.

Fotó: Merényi Zita

Baranyai Béla/Magyar Kurír