Már néhány hónapja az Irgalmasság szentévében élünk. Szentnek nevezzük ezt az esztendőt, mert rendkívüli kegyelmi idő az Egyház életében, ami az életszentségünket hivatott előmozdítani. Az Irgalmasság évének mondjuk, mert Szentatyánk, Ferenc pápa elgondolása szerint ebben az esztendőben jobban odafigyelünk Isten irgalmas szeretetére. Keresztény emberként szüntelenül keressük az Istennel való kiengesztelődés lehetőségét, amely feltételezi, hogy egyrészt őszintén elismerjük bűnösségünket, másrészt hiszünk Isten megbocsátó irgalmában.

Egyházunk hagyománya szerint kétféle módon részesülhetünk a szentév kegyelmi ajándékaiban. Ha elzarándokolunk a székesegyházba, vagy a megyéspüspök által meghatározott templomokba, ott imádságos és bűnbánó lélekkel átmegyünk a szentévi kapun, és áhítattal részt veszünk a szentmisén. Azután van lehetőségünk a szentév folyamán arra is – bizonyos feltételek teljesítése esetén – hogy ismételten búcsút nyerjünk.

A pápa tavaly, december 8-án ünnepélyesen megnyitotta a Szent Péter-bazilika „Szent Kapuját”, ezt követően pedig a három másik római bazilika kapuját is. Valószínű, hogy a hagyományokat követve a szentév jegyében sokan zarándokolnak el Rómába, a szentévi zarándoklatok fő helyére. Ferenc pápa kérte, hogy minden egyes egyházmegyében nyissák meg a szentévi kaput, az „Irgalmasság kapuját”, hogy a helyi egyházakban is el lehessen nyerni a szentévi búcsút. Az Irgalmasság évének egyházmegyei zarándoklataira az Egri Bazilikában május 7-én, szombaton, a bazilika felszentelésének ünnepén, Sárospatakon pedig május 16-án, Pünkösdhétfőn kerül sor. A zarándoklat nem csupán egy ősi, szinte minden vallásban meglévő szokás (vö. mohamedánok mekkai zarándoklata), hanem az emberi élet tükre is. Életünk egyik alapvető tapasztalata, hogy szüntelen úton vagyunk. Valahonnan jöttünk és valahová tart az életünk. A Földön egy rövid, kis zarándoklaton: Krisztus követése által úton vagyunk a mennyei Atya felé. Ferenc pápa kéri, hogy „A szentévi zarándoklat késztessen bennünket a megtérésre: a Szent Kapun áthaladva engedjük, hogy átöleljen bennünket Isten irgalmassága, és kötelezzük magunkat az irgalmasság gyakorlására” (MV 17.p.). Hitből fakadó lelkülettel vállaljuk az utazással együtt járó áldozatokat, hogy ezzel is engeszteljük az irgalmas Istent bűneink, gyarlóságaink miatt. Nemcsak a zarándoklat, hanem a búcsú intézménye is arra emlékeztet bennünket, hogy a Krisztust követő keresztény életben, a hit zarándokútján nem vagyunk egyedül. Az irgalmas Isten mellett segítségünkre siet az Egyház, az a lelki-kegyelmi közösség, amelynek a hit, a keresztség által tagjai lettünk. A legrövidebb meghatározás szerint: „a búcsú a már megbocsátott bűnök után visszamaradt ideig tartó büntetések elengedése.” A búcsú bűneinknek – még a megbocsátások után is – megmaradó nyomait tünteti el. Isten megbocsátja bűneinket, de ezzel még nem fejeződik be teljesen a lelki újjászületésünk. A bűnök következtében megjelenő „lelki sebek” nagyon lassan gyógyulnak be. Az ember lelki regenerálódása hosszú és összetett folyamat. Ebben segítségünkre siet az Egyház, Krisztus titokzatos teste. a gyónás utáni elégtétel – amit el szoktunk végezni– a gyónó jóvátételének fontosságára emlékeztet bennünket, a búcsú intézménye pedig arra döbbent rá mindnyájunkat, hogy a keresztény ember egy kegyelmi közösség tagja, ez a közösség nagylelkűen segít rajtunk Krisztus és a szentek érdemei által. A keresztény ember tehát nincs egyedül a megtérés útján. Az Egyház jóvoltából elbúcsúzhatunk az ideig tartó büntetésektől, és újra Isten szeretetében élhetünk.

 Dolhai Lajos