Rosarium Virginis Mariae

Szent II. János Pál pápa apostoli levele
a püspököknek, a papságnak és a hívőknek a szent rózsafüzérről

 

BEVEZETÉS

1. A Boldogságos Szűz rózsafüzére, mely a második évezredben a Szentlélek indítására fokozatosan alakult ki, olyan imádság, melyet sok szent szeretett, és a Tanítóhivatal buzdít imádkozására. A maga egyszerűségében és mélységében most, az épp megkezdődött harmadik évezredben is nagyon jelentős imaforma, s az a rendeltetése, hogy az életszentség gyümölcseit teremje. Nagyon jól beleillik annak a kereszténységnek a lelki útjába, mely 2000 év múltán sem veszített semmit a kezdeti frissességből, s érzi Isten Szentlelkének „evezz a mélyre” késztetését, hogy újra elmondja, sőt elkiáltsa a világnak, hogy Krisztus, az Úr és Üdvözítő, „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), „az emberi történelem célja, az a végpont, melyre a történelem és a civilizáció vágyai irányulnak”.[1]

A rózsafüzér ugyanis – jóllehet jellegzetesen máriás imádság – lényegét tekintve krisztologikus. Alkotóelemeinek egyszerűségében sűrítve tartalmazza az egész evangéliumi üzenet mélységét, melynek mintegy rövid összefoglalása.[2] Benne visszhangzik Mária imádsága, az ő örök Magnifikátja, a megváltó megtestesülés művéért, mely az ő szűz méhében kezdődött el. A rózsafüzérrel a keresztény nép beiratkozik Mária iskolájába, hogy bevezessék Krisztus arca szépségének szemlélésébe és az ő szeretete mélységének megtapasztalásába. A rózsafüzér által a hívő kegyelmek bőségét nyeri el, mintegy magának a Megváltó Anyjának kezéből.

A római pápák és a rózsafüzér
2. Sok elődöm nagy jelentőséget tulajdonított ennek az imádságnak. Ebből a szempontból külön említést érdemel XIII. Leó, aki 1883. szeptember 1-én tette közzé Supremi apostolatus officio kezdetű enciklikáját.[3] E fontos dokumentum kezdete volt számos egyéb, a rózsafüzérre vonatkozó megnyilatkozásnak, és úgy mutatta be, mint hatékony spirituális segítséget a társadalom bajaira. A legutóbbi pápák közül, akikre mind jellemző volt a rózsafüzér szorgalmazása, szeretném megemlíteni a zsinati időszakból Boldog XXIII. Jánost,[4] s főként VI. Pált, aki a Marialis cultus kezdetű apostoli buzdításában – a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat indításaival összhangban – hangsúlyozta a rózsafüzér evangéliumi jellegét és krisztológiai irányultságát.

Végül én magam nem mulasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy a rózsafüzér gyakori imádkozására buzdítsak. Ifjú éveimtől kezdve fontos helye volt ennek az imádságnak lelki életemben. Ennek emléke nagyon erősen föléledt bennem legutóbbi lengyelországi utamon, főként a Kálvária kegyhely meglátogatásakor. A rózsafüzér elkísért engem örömben és próbatétekben egyaránt. Sok-sok gondomat bíztam rá, és mindig bátorítást találtam benne. Huszonnégy évvel ezelőtt, 1978. október 29-én, éppen két héttel a Péter székébe történt megválasztásom után, szinte föltárva a lelkemet, így fejeztem ki magamat: „A rózsafüzér nagyon kedves imádságom. Csodálatos imádság! Csodálatos az egyszerűsége és a mélysége (...). Elmondható, hogy a rózsafüzér imádság-kommentár a II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium konstitúciójának utolsó fejezetéhez. Ahhoz a fejezethez, mely Isten Anyjának csodálatos jelenlétéről szól Krisztus és az Egyház misztériumában. Ugyanis az Üdvözlégy Mária szavainak mondása közben elvonulnak lelki szemeink előtt Jézus Krisztus életének fő eseményei. Ezen események az örvendetes, fájdalmas és dicsőséges titkok összességét adják, s eleven közösségbe kapcsolnak Jézussal – mondhatnánk – az Ő Anyjának szívén keresztül. Ugyanakkor szívünk belefoglalhatja a rózsafüzér e tizedeibe mindazt, ami egy személy, a család, a nemzet, az Egyház és az emberiség életét alkotja. Az egyéni gondokat, a felebarát, s különösen a hozzánk, a szívünkhöz közelebb állók gondjait. Így a rózsafüzér egyszerű imádsága adja az emberi élet ritmusát.”[5]

Kedves testvéreim, e szavakkal pápaságom első évét a rózsafüzér napi ritmusában indítottam el. Ma, amikor Péter utódaként a szolgálat 25. évét kezdem, ugyanezt szeretném tenni. Mennyi kegyelmet kaptam ezekben az években a Szent Szűztől a rózsafüzér által: Magasztalja az én lelkem az Urat! Hálámat az Úrnak az Ő szentséges Anyjának szavaival szeretném kifejezni, kinek oltalma alá helyeztem péteri szolgálatomat: Totus tuus!

2002. október–2003. október: a Rózsafüzér Éve
3. Miután a Novo millennio ineunte apostoli levélben a jubileumi év múltán arra hívtam Isten népét, hogy „újra Krisztustól induljunk el”[6], e gondolatok folytatásaként szükségét éreztem, hogy fölajánljak egy elmélkedést a rózsafüzérről, mely mintegy máriás megkoronázása az említett apostoli levélnek, hogy így buzdítsak Krisztus arcának szemlélésére az Ő szentséges Anyjának társaságában és iskolájában. A rózsafüzér mondása ugyanis nem más, mint Krisztus arcának szemlélése Máriával. Hogy nagyobb hangsúlyt adjak e meghívásnak – élve az alkalommal, hogy hamarosan 120. évfordulója lesz XIII. Leó említett enciklikájának –, azt kívánom, hogy ezt az imádságot az év folyamán különös figyelemmel ajánlják és értékeljék a különféle keresztény közösségekben. Ennek érdekében ezt az évet, mely a jelen októbertől 2003 októberéig tart, a Rózsafüzér Évének nyilvánítom.

E lelkipásztori indítást az egyes egyházi közösségek kezdeményező készségére bízom. Ezzel nem akadályozni, hanem inkább kiegészíteni és erősíteni szándékozom a részegyházak lelkipásztori tervét. Bízom benne, hogy indításom nagylelkű és készséges fogadtatásban részesül. A rózsafüzér, ha a maga teljes jelentését újra fölfedezzük, a keresztény élet szívéhez visz közelebb, s rendszeres és termékeny spirituális és nevelő alkalmat kínál a személyes szemlélődéshez, Isten népének formálásához és az új evangelizációhoz. További indítékom erre egy másik évforduló örvendetes emlékezete: a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat – a „nagy kegyelem”, melyet Isten Lelke korunk Egyháza számára készített – megnyitásának 40. évfordulója (1962. október 11.).[7]

Ellenvetések a rózsafüzérrel kapcsolatban
4. E kezdeményezést több meggondolás is indokolja. Az első: szembe kell néznünk ennek az imádságnak bizonyos krízisével, mely a jelen történelmi és teológiai adottságok között azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a rózsafüzér elveszíti értékét, s ezért bátortalanul próbálják továbbadni az új nemzedékeknek. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a liturgia központi szerepének – melyet a Zsinat méltán hangsúlyozott – szükségszerű következménye a rózsafüzér jelentőségének csökkenése. Valójában, miként VI. Pál pápa megfogalmazta, ez az imádság nemcsak nem ellenkezik a liturgiával, hanem segíti, hiszen jól bevezeti és visszhangozza azt, amikor hozzájárul ahhoz, hogy a liturgiát a bensőséges részesedés teljességében éljék át, és a mindennapi életben megteremjék gyümölcseit.

Talán olyan is van, aki attól fél, hogy hangsúlyozott máriás jellege miatt a rózsafüzér kevésbé ökumenikus. Valójában a rózsafüzér Isten Anyja tiszteletének azt a tiszta formáját képviseli, melyet a Zsinat hangsúlyozott: a keresztény hit krisztológiai központjára irányuló kultusz, oly módon, hogy „amikor az Anyát tiszteljük, a kellő módon ismerjük meg, szeretjük és dicsőítjük a Fiút”.[8] Ha a megfelelő módon fedezzük föl újra, a rózsafüzér segítség és nem akadály az ökumenizmus útján!

A szemlélődés útja
5. De annak, hogy újra határozottan javasoljuk a rózsafüzér imádkozását, a legfontosabb indítéka a következő tény: a rózsafüzér az egyik legalkalmasabb eszköz annak előmozdítására, hogy a hívők a szemléljék a Krisztus-misztériumot. E szemlélődést a Novo millennio ineunte apostoli levélben úgy mutattam be, mint az életszentség igaz és sajátos pedagógiáját: „Olyan kereszténységre van szükség, mely elsősorban az imádkozás művészetéről ismerhető fel”[9]. Miközben a kortárs kultúrában – sok ellentmondás közepette – újjáéled a spiritualitás igénye, melyet más vallások befolyása is táplál, még sürgetőbb, mint korábban, hogy keresztény közösségeink „az imádság hiteles iskoláivá” legyenek.[10]

A rózsafüzér a keresztény szemlélődés legjobb és legdicséretesebb hagyományához tartozik. Nyugaton fejlődött ki, sajátosan elmélkedő imádság, s bizonyos módon megfelel a keleti kereszténység talaján kisarjadt „a szív imádságá”-nak vagy a „Jézus-imádság”-nak.

Imádság a békéért és a családért
6. A rózsafüzér szorgalmazásának nagyobb aktualitást ad néhány történelmi körülmény. Köztük az első: nagyon kérnünk kell Istentől a béke ajándékát. A rózsafüzért Elődeim s én magam is többször úgy ajánlottuk, mint a békéért szóló imát. Egy olyan évezred elején, mely 2001. szeptember 11-i merénylet döbbenetes eseményével kezdődött, és napról napra sokfelé véres és erőszakos cselekmények történnek, a rózsafüzér újrafölfedezése azt jelenti, hogy elmerülünk Krisztus misztériumának szemlélésében, aki „a mi békénk”, mert „a két népet eggyé tette, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, tudniillik az ellenségeskedést” (Ef 2,14). A rózsafüzér nem imádkozható anélkül, hogy ne éreznénk sürgetést a béke szolgálatára, különös teintettel Jézus szülőföldjére, mely ma is annyira megpróbált, és egy keresztény szívnek annyira drága föld.

Hasonlóan elkötelezettséget és imádságot sürget korunk egy másik kritikus területe: a család, a társadalom sejtje, melyet elméletileg és gyakorlatilag egyre erősebben támadnak bomlasztó erők, s azt a félelmet keltik, hogy ezen alapvető és mással nem helyettesíthető intézmény jövője s vele együtt az egész társadalom sorsa kérdésessé válik. A rózsafüzér imádkozásának sürgetése a keresztény családokban – a család lelkipásztori gondozásának tágabb keretein belül – hatékony segítséget kínál a korunkat jellemző krízis pusztító hatásainak megfékezésére.

"Íme, a te Anyád!” (Jn 19,27)
7. Számos jele van annak, hogy a Szent Szűz éppen ezen imádság révén mennyire érvényesíteni akarja anyai gondoskodását, melyre a szeretett tanítvány személyében a haldokló Megváltó az Egyház minden gyermekét rábízta: „Asszony, íme, a te Fiad!” (Jn 19,26) Ismerjük azokat a körülményeket, melyek közepette a 19. és 20. század folyamán Krisztus Anyja éreztette jelenlétét, s hallatta hangját, hogy buzdítsa Isten népét a szemlélődő imádság e formájára. Különösen szeretnék emlékeztetni – a keresztények életére gyakorolt döntő hatása és az Egyháztól kapott hivatalos elismerés miatt – a lourdes-i és a fatimai jelenésekre. E kegyhelyeken számos zarándok keresi a megkönnyebbülést és a reményt.[11]

A tanúk nyomában
8. Lehetetlen volna megszámlálni a szentek seregét, akik a rózsafüzérben találták meg a megszentelődés hiteles útját. Legyen elég emlékezni Grignion Szent Lajos Máriára, aki nagyon értékes könyvet írt a rózsafüzérről,[12] vagy a kortárs Pietrelcinai Pio atyáról, akit az imént avathattam szentté, vagy arra a különleges karizmára, melyet Boldog Bartolo Longo, a rózsafüzér apostola hordozott. Az ő életszentségének útja a szíve mélyén hallott sugallatra támaszkodott: „Aki terjeszti a rózsafüzért, üdvözül!”[13] E sugallat alapján úgy érezte, hogy Pompeiben templomot kell építenie a Rózsafüzér Királynője tiszteletére, annak az ókori városnak a romjain, melyet éppen megérintett az evangélium, mielőtt 79-ben a Vezúv lávája eltemette, és csak századokkal később bontakozott ki hamujából a klasszikus műveltség fényének és árnyainak tanújaként.

Bartolo Longo egész életművével, de különösen a „Tizenöt szombat”  ájtatosságával a rózsafüzér krisztológiai és kontemplatív lelkületét tárta elénk, s ehhez nagy bátorítást és támaszt kapott „a rózsafüzér pápájának” nevezett XIII. Leóban.

ELSŐ FEJEZET
MÁRIÁVAL SZEMLÉLNI KRISZTUST

Egy arc, mely ragyog, mint a nap
9. „Elváltozott előttük, arca ragyogott, mint a nap” (Mt 17,2). Krisztus színeváltozásának evangéliumi jelenete, melyben a három apostolt, Pétert, Jakabot és Jánost magával ragadja a Megváltó szépsége, úgy tekinthető, mint a keresztény szemlélődés képe. Krisztus arcára szegezni a tekintetet, fölismerni a misztériumot emberségének mindennapos és fájdalmas útján, s végül meglátni az isteni ragyogást, mely véglegesen az Atya jobbján megdicsőült Föltámadottban nyilvánul meg, Krisztus minden tanítványának feladata, tehát a miénk is. Miközben ezt az arcot szemléljük, kitárulunk a szentháromságos élet misztériumának befogadására, hogy mindig újra megtapasztaljuk az Atya szeretetét, és örvendjünk a Szentlélek örömével. Így valósul meg számunkra is Szent Pál szava: „Mi pedig mindnyájan, akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át az Úr Lelke által” (2Kor 3,18).

Mária, a szemlélődés mintaképe
10. Máriában a Krisztus-szemlélés fölülmúlhatatlan mintaképét kapjuk. A Fiú arca különös jogcímen tartozik hozzá. Az Ő szíve alatt formálódott, emberileg hasonló lett hozzá, ami kétségtelenül még nagyobb lelki bensőséget is jelent. Senki sem hasonlítható Máriához abban, ahogy állandóan szemlélte Krisztus arcát. Lelki szemei már az angyali üdvözletkor rászegeződtek, amikor a Szentlélektől foganta őt; s a következő hónapokban kezdte érezni jelenlétét, és elképzelni arcvonásait. S mikor végre Betlehemben világra hozta, testi szemeivel is megpillanthatta a Fiú arcát, miközben bepólyálta és jászolba fektette (vö. Lk 2,7).

Ettől kezdve tekintete, mely mindig imádó csodálattal volt tele, nem szakadt el tőle. Tekintete olykor kérdő volt, mint amikor a templomban megtalálta őt: „Fiam, miért tetted ezt velünk?” (Lk 2,48); tekintete mindig átható és képes olvasni Jézus bensejében, annyira, hogy fölfogja rejtett gondolatait és megérti döntéseit, mint Kánában (vö. Jn 2,5); máskor ez a tekintet nagyon fájdalmas, főként a kereszt alatt, ahol bizonyos értelemben 'a szülő' tekintete lesz, hiszen Mária nem csupán osztozik az Egyszülött szenvedésében és halálában, hanem a szeretett tanítvány személyében elfogadja a rábízott új fiút is (vö. Jn 19, 26–27); ez a tekintet Húsvét reggelén a föltámadás örömétől ragyog, és Pünkösdkor a Szentlélek kiáradásától lángol (vö. ApCsel 1,14).

Mária emlékei
11. Mária Krisztusra szegezett tekintettel élt, és megjegyezte minden szavát: „Emlékezetébe véste mindezt és szívében gyakran elgondolkodott rajtuk” (Lk 2,19; vö. 2,51). Jézus emlékei, melyek a lelkébe vésődtek, mindenhova elkísérték, és a Fiú mellett élt életének minden helyzetében föl tudta azokat idézni. Bizonyos értelemben ezekből az emlékekből állt össze a 'rózsafüzér', melyet ő maga földi életének napjaiban szüntelenül mondott.

Hálájának és dicséretének motívumai most is, a mennyei Jeruzsálem öröménekei közepette is változatlanul ugyanazok. Ezek indítják anyai gondoskodásra a zarándok Egyház iránt, melyben ő tovább fonja a maga evangéliumi 'elbeszélésének' a fonalát. Mária állandóan a hívők szeme elé teszi Fiának 'misztériumait', azzal a kívánsággal, hogy szemlélődjenek és részesülhessenek e misztériumok üdvözítő erejéből. Amikor a rózsafüzért imádkozza a keresztény közösség, harmóniába kerül Mária emlékezésével és tekintetével.

A rózsafüzér szemlélődő ima
12. A rózsafüzér Mária tapasztalásából kiindulva kifejezetten szemlélődő imádság. Ha megfosztanánk e dimenziótól, természetét vesztené, miként VI. Pál hangsúlyozta: „Szemlélődés nélkül a rózsafüzér lélektelen test, s mondása azzal a kockázattal jár, hogy formulák mechanikus ismétlése lesz, és ellentmond Jézus intelmének: 'amikor imádkoztok, ne beszéljetek sokat, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy a bőbeszédűségükért találnak meghallgatást' (Mt 6,7). A rózsafüzér mondása természete szerint nyugodt, szinte késleltetten lassú ritmust igényel, ami elősegíti az imádkozóban az elmélkedést az Úr élete misztériumairól, melyeket annak szívén keresztül lát, aki a legközelebb állt az Úrhoz, s melyekből elmondhatatlan gazdagság fakad.”[14]

VI. Pál e mély gondolatánál meg kell állnunk, hogy kiemeljük a rózsafüzér néhány tulajdonságát, melyek jobban érthetővé teszik a Krisztus-szemlélés sajátosságait.

Máriával emlékezni Krisztusra
13. Mária szemlélődése elsősorban emlékezés. Az emlékezést azonban a szó – héberül zakar – bibliai értelmében kell vennünk, amennyiben jelenvalóvá teszi Isten üdvtörténeti műveit. A Biblia üdvözítő események elbeszélése, melyeknek csúcspontja Krisztusban van. Ezek az események nem csupán a 'tegnap' dolgai, hanem az üdvösség 'mai napjáé' is. E megvalósítás különösen a liturgiában történik: mindaz, amit Isten századokkal korábban tett, nem csupán az akkori tanúkat érintette, hanem kegyelmi ajándékával minden idők emberét eléri. Bizonyos értelemben ez érvényes ezen események minden más áhítatos megközelítésére is: „megemlékezni róluk” hívő és szerető magatartással azt jelenti, hogy kitárulunk a kegyelemnek, melyet Krisztus életének, halálának és föltámadásának misztériumaival nyert el számunkra.

Ezért, miközben megerősítjük a II. Vatikáni Zsinattal együtt, hogy a liturgia mint Krisztus papi hivatalának gyakorlása és nyilvános istentisztelet, „az a csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul, s ugyanakkor a forrás, melyből minden ereje fakad”,[15] arra is emlékeztetnünk kell, hogy „a lelki élet nem csupán a szent liturgiában való részvétel. A keresztény embernek ugyanis, bár a közösségi istentiszteletre hivatott, a szobájába is el kell vonulnia, hogy titokban imádkozzék az Atyához (vö. Mt 6,6); sőt az Apostol tanítása szerint szüntelenül kell imádkoznia (vö. 1Tesz 6,17).”[16] A rózsafüzér a maga sajátosságaival e 'szüntelen' imádság része; s ha a liturgia mint Krisztus és az Egyház cselekménye kiemelkedően üdvözítő cselekmény, a rózsafüzér mint Krisztusról Máriával együtt való elmélkedés üdvös szemlélődés. Amikor ugyanis misztériumról misztériumra elmélkedve elmerülünk a Megváltó életében, mindaz, amit Ő tett, s amit a liturgia megjelenít, mélységesen sajátja lesz a léleknek, és átformálja életét.

Máriától megismerni Krisztust
14. Krisztus kiemelkedő értelemben 'a Mester', a kinyilatkoztató és a kinyilatkoztatás. Vele kapcsolatban nem csupán arról van szó, hogy megtanuljuk tőle azt, amit tanított, hanem 'Őt magát tanuljuk' (ismerjük meg). De van-e e témakörben tapasztaltabb mesternő, mint Mária? Ha az isteni terv szerint a Szentlélek az a benső mester, aki elvezet minket Krisztus teljes igazságára (vö. Jn 14,26; 15,26; 16,13), akkor az emberek között senki sem ismeri nála jobban Krisztust és senki sem képes az Ő misztériumának mély megismerésére elvezetni minket úgy, mint az Anya.

Amikor Jézus az első csodáját tette – a vizet borrá változtatta a kánai menyegzőn –, Mária tanítói köntösben jelenik meg előttünk, miközben buzdítja a szolgákat, hogy tegyék meg, amit Krisztus mond (vö. Jn 2,5). Elképzelhetjük, hogy ő ugyanezt a feladatot végezte a tanítványok felé Jézus mennybemenetele után, amikor velük maradt a Szentlélekre várva és bátorította őket az első küldetésben. Máriával együtt járni végig a rózsafüzér eseményeit olyan, mintha az ő iskolájában volnánk, hogy megtanuljuk Krisztust, behatoljunk a titkaiba és megértsük az ő üzenetét. Mária iskolája még hatékonyabb lesz, ha meggondoljuk, hogy ő úgy tanít, hogy elnyeri számunkra a Szentlélek bőséges ajándékait, és szemünk elé állítja a „hitbeli zarándoklás”[17] példáját, aminek ő páratlan tanítómestere. A Fiú minden egyes misztériumának szemlélésekor felszólít, hogy – miként ő az angyali üdvözletkor – tegyük föl alázattal azokat a kérdéseket, melyek megnyitják a lelket a világosság előtt; s hogy mindig a hit engedelmességével fejezzük be: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38).

Máriával hasonlóvá válni Krisztushoz
15. A keresztény lelkiség lényegi sajátossága, hogy a tanítványnak egyre inkább hasonlóvá kell válnia Mesteréhez (vö. Róm 8,29; Fil 3,10.21). A Szentlélek kiáradása a keresztségben a hívőt mint szőlővesszőt ráoltja a szőlőtőre, aki Krisztus (vö. Jn 15,5), az Ő titokzatos testének tagjává teszi (vö. 1Kor 12,12; Róm 12,5). E kezdeti egységnek azonban tovább kell élnie a hasonlóság gyarapodásában, minek következtében a tanítvány magatartása egyre inkább Krisztus 'logikáját' követi: „ugyanaz az érzület lakjék benneteket, mint Krisztus Jézusban” (Fil 2,5): az Apostol szava szerint magunkra kell öltenünk Krisztust (vö. Róm 13,14; Gal 3,27).

A rózsafüzér lelki folyamatában, mely – Mária társaságában – Krisztus arcának szüntelen szemlélésén alapszik, a hasonlóság egy 'barátinak' nevezhető kapcsolatban valósul meg. E barátság természete szerint beleolt Krisztus életébe és az Ő érzületét „lélegezteti be” velünk. Erről mondja Boldog Bartolo Longo: „Mint két barát, akik gyakran vannak együtt, szokásaikban is hasonlóvá válnak, úgy mi is, ha családiasan érintkezünk Jézussal és a Szent Szűzzel a rózsafüzér titkairól elmélkedve és ugyanúgy formáljuk életünket a szentáldozással, el tudunk jutni – amennyire gyarlóságunk erre képes – a hozzájuk való hasonlóságra, és e nagyszerű példáktól át tudjuk venni az alázatos, szegény, rejtett, türelmes és tökéletes életet.”[18]

E Krisztushoz hasonulás folyamata érdekében a rózsafüzérben különösen is a Szent Szűz anyai gondjaira bízzuk magunkat. Ő ugyanis, aki Krisztus Anyja, „kiemelkedő és egészen kivételes tagja” az Egyháznak,[19] s ugyanakkor anyja is az Egyháznak. Mint ilyen folyamatosan szüli a gyermekeket a Fiú titokzatos teste számára. Közbenjárásával teszi ezt, amikor kiesdi számukra a Szentlélek fogyhatatlan kiáradását. Mária az Egyház anyaságának tökéletes képe.

A rózsafüzér titokzatosan Mária mellé visz bennünket, aki gondosan figyelte Krisztus emberi fejlődését a názáreti házban. Ezt teszi számára lehetővé, hogy ugyanazzal a gondossággal neveljen és alakítson minket mindaddig, amíg Krisztus teljesen ki nem alakul bennünk (vö. Gal 4,19). Máriának e tevékenysége tökéletesen Krisztus tevékenységére épül, lényegében annak van alárendelve, és „a legkevésbé sem akadályozza a hívők közvetlen egyesülését Krisztussal, hanem megkönnyíti azt”.[20] Ez az a II. Vatikáni Zsinat által megfogalmazott nagyszerű tétel, melyet életem során annyira megtapasztaltam és püspöki jelmondatom alapja lett: Totus tuus![[21] E jelmondatot, mint közismert, Grignion Szent Lajos Mária tanítása sugallta, aki így magyarázta Mária szerepét mindegyikünk Krisztushoz hasonulása folyamatában: „Egész tökéletességünk abban áll, hogy hasonlóvá válunk Jézus Krisztushoz, egyesülünk vele és neki szenteljük magunkat. Ezért az összes ájtatosságok közül vitathatatlanul az a legtökéletesebb, amelyik a legtökéletesebben hasonlóvá tesz Krisztushoz, egyesít vele és neki szentel minket. Mivel Mária a teremtmények között a leginkább hasonló Jézus Krisztushoz, ezért az összes ájtatosságok között leginkább Mária, az Ő szent Anyja iránti áhítat szenteli a mi Urunknak és teszi hozzá hasonlóvá a lelket; és minél inkább Máriának szenteli magát, annál inkább lesz Jézus Krisztusnak szentelt a lélek.”[22] Sehol másutt nem kapcsolódik oly mélyen össze Krisztus és Mária útja, mint a rózsafüzérben. Mária csak Krisztusban és Krisztus szolgálatában él!

Máriával könyörögni Krisztushoz
16. Krisztus arra tanított, hogy állhatatosan és bizalommal kell kérnünk Istent, ha azt akarjuk, hogy meghallgatásra találjunk: „Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek” (Mt 7,7). Az imádság hatékonyságának alapja nemcsak az Atya jósága, hanem Krisztus közvetítése (vö. 1Jn 2,1) és a Szentlélek tevékenysége is, aki Isten tervei szerint „jár közben értünk” (vö. Róm 8,26–27). Mi ugyanis „azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen kérnünk” (Róm 8,26), s olykor azért nem találunk meghallgatást, mert „rosszul kérünk” (vö. Jak 4,2–3).

Mária a maga anyai közbenjárásával támogatja imádságainkat, melyeket Krisztus és a Szentlélek ébreszt a szívünkben. „Az Egyház imádságát Mária imádsága hordozza.”[23] Ugyanis ha Jézus, az egyetlen Közvetítő az út imádságaink számára, akkor Mária, aki az ő makula nélküli tükre, megmutatja az utat, és „Máriának a Szentlélek tevékenységével ezen egyedülálló együttműködése alapján dolgozták ki az egyházak az Isten Szent Anyjához szóló imádságot, oly módon, hogy Krisztus – misztériumaiban megnyilvánult – személyére koncentrálták.”[24] Az Evangélium a kánai menyegzőn éppen Mária közbenjárásának hatékonyságát mutatja meg, mellyel Jézus elé vitte az emberi szükségletet: „Nincs boruk” (Jn 2,3).

A rózsafüzér egyszerre elmélkedés és kérés. Az Isten Anyjához intézett állhatatos kérés arra a bizalomra támaszkodik, hogy anyai közbenjárásával mindent elérhet Fia szívénél. Mária „kegyelemből mindenható”,[25] miként egy helyesen értendő bátor kifejezéssel mondta Boldog Bartolo Longo egy Szent Szűzhöz intézett könyörgésében. Ezt a bizonyosságot az Evangéliumból kiinduló tapasztalat érlelte meg a keresztény népben. Dante, a legnagyobb költő Szent Bernátról szóló soraiban csodálatosan értelmezi ezt, amikor így énekel:

»Úrnő, te oly nagy és hatalmas vagy, hogy aki kegyelmet kér s nem hozzád folyamodik, szárny nélkül akar repülni”.[26]

A rózsafüzérben Mária, a Szentlélek szentélye (vö. Lk 1,35), miközben könyörgünk hozzá, velünk és értünk imádkozva áll az Atya előtt, aki elhalmozta őt kegyelmeivel, és a Fiú előtt, akit e világra szült.

Krisztust hirdetni Máriával
17. A rózsafüzér azonban nemcsak kérés, hanem az igehirdetés és az elmélyítés folyamata is, melynek során Krisztus misztériuma újra meg újra megjelenik a keresztény tapasztalat különböző szintjein. Alapformája az imádságos és szemlélődő megjelenítés, mely arra törekszik, hogy a tanítványt Krisztus szívéhez hasonlóvá alakítsa. Ha ugyanis a rózsafüzér imádkozása közben egy jó elmélkedés minden kellékét kellően becsülik, főként a plébániák és kegyhelyek közös imádsága közben nagyon hatásos kateketikai alkalom kínálkozik, amivel a lelkipásztoroknak tudniuk kell élni. A Szűzanya így is folytatja Krisztust hirdető tevékenységét a rózsafüzérben, melynek története mutatja, hogyan éltek vele, főleg a domonkosok az Egyház nehéz óráiban, amikor annyira terjedtek az eretnekségek. Ma új kihívások előtt állunk. Miért ne vennénk kézbe újra a rózsafüzért elődeink hitével? A rózsafüzér ereje változatlan, és nélkülözhetetlen erőforrás marad minden jó evangelizáló lelkipásztori eszköztárában.

MÁSODIK FEJEZET
KRISZTUS TITKAI – AZ ANYA TITKAI

A rózsafüzér „az Evangélium rövid összefoglalása”
18. Krisztus arcának szemlélésére csak úgy juthatunk el, ha a Szentlélekben hallgatjuk az Atya szavát, mert „nem ismeri senki a Fiút, csak az Atya” (Mt 11,27). Fülöp Cézareája közelében Péter vallomása hallatára Jézus megjelöli a forrást, ahonnan lényének világos felismerése ered: „Nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van(Mt 16,17). Szükséges tehát a magasságbeli kinyilatkoztatás. A befogadásához azonban nélkülözhetetlen a figyelmes odahallgatás:Csak a csend és az imádság biztosít megfelelő körülményeket ahhoz, hogy e misztérium igazabb, méltóbb és elmélyültebb megismerése megvalósuljon és kibontakozzék.”[27]

A rózsafüzér a keresztény imádság egyik hagyományos módja, mely alkalmas Krisztus arcának szemlélésére. VI. Pál pápa így írt erről: „A rózsafüzér, ez a megváltó megtestesülésbe gyökerező, evangéliumi imádság teljesen Krisztusra irányul. Mert még jellegzetes eleme is – az »Üdvözlégy, Mária« litániaszerű ismétlése – Krisztus dicsőítése lesz, akiről az angyali üdvözlet és a Keresztelő anyjának köszöntése szól: »Áldott a te méhednek gyümölcse« (Lk 1,42). Sőt, többet mondunk: az Üdvözlégyek ismételgetése a háttér, melyben a titkokat szemléljük: Jézus, akit minden Üdvözlégyben megnevezünk, ugyanaz, mint akit a titkok egymás után szemünk elé állítanak mint Isten Fiát és a Szűzanya fiát.”[28]

Megfelelő kiegészítés
19. Krisztus életének sok titka közül a rózsafüzér, abban a formában, ahogyan állandósult az egyházi tekintély által jóváhagyott általános gyakorlatban, csak néhányat említ. E válogatást az az alapgondolat határozta meg, hogy a 150 Üdvözlégy a 150 zsoltárnak felel meg.

Úgy látom azonban, hogy a rózsafüzér krisztologikus jellegének erősítésére alkalmas volna egy kiegészítés – melynek elfogadása személyeknek is, közösségeknek is szabad választásától függ –, mely a Krisztus keresztsége és szenvedése közötti nyilvános működés idejének titkait foglalja magában. E titkokban Krisztus személyének, mint Isten végső kinyilatkoztatójának fontos tulajdonságait szemléljük. Ugyanis ő az, akit a Jordánnál történt keresztségkor az Atya szeretett Fiának nevez, aki meghirdeti az Ország eljövetelét, tetteivel tanúskodik róla, kihirdeti törvényeit. A nyilvános működés idején Krisztus misztériuma sajátos módon mint a világosság misztériuma mutatkozik meg: „amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak” (Jn 9,5).

Annak érdekében, hogy a rózsafüzért még inkább „az evangélium összefoglalásának” nevezhessük, nagyon megfelelő, hogy – miután megemlékeztünk Krisztus megtestesüléséről és rejtett életéről (az öröm titkai), s mielőtt szenvedésének kínjait (a fájdalom titkai) és a föltámadás győzelmét (a dicsőség titkai) szemlélnénk – elmélkedésünk kiterjedjen nyilvános működésének néhány nagyon fontos mozzanatára is (a világosság titkai). Ez az új titkokkal való kiegészítés – teljesen tiszteletben tartva az eddigi hagyományos módot – azt szeretné elérni, hogy a keresztény lelkiségben megújítsa a figyelmet a rózsafüzér iránt, mint ami valóban bevezet Krisztus szívének mélységeibe, az öröm és a világosság, a fájdalom és a dicsőség mélységébe.

Az öröm titkai
20. A rózsafüzér titkainak első csoportjára, az örvendetes titkokra a megtestesülés eseményéből fakadó öröm jellemző. Nyilvánvaló ez az Angyali üdvözlettől kezdve, amikor Gábor főangyalnak a Názáreti Szűzhöz intézett köszöntése szorosan kapcsolódik a messiási örömre szóló meghíváshoz: „Üdvözlégy, Mária”. Ehhez a köszöntéshez kapcsolódik az egész üdvtörténet, sőt, bizonyos módon a világ történelme. Ha ugyanis az Atya terve az, hogy Krisztusban foglal újra össze mindent (vö. Ef 1,10), akkor bizonyos értelemben az egész univerzumot érinti az az isteni kegy, amellyel az Atya lehajlik Máriához, hogy Fiának anyjává tegye őt. S viszont: az egész emberiség benne foglaltatik abban a „fiat”-ban, mellyel Mária készséges engedelmességgel válaszol Isten akaratára.

A kitörő öröm nagy példája az Erzsébettel való találkozás, amikor Mária hangja és a jelenlévő Krisztus hatására János „örömében repesett” Erzsébet méhében (vö. Lk 1,44). Örömmel áradó a betlehemi éjszaka, amikor az isteni Gyermek, a világ Üdvözítője születéséről énekelnek az angyalok, és mint „nagy örömet” hirdetik a pásztoroknak (Lk 2,10).

A negyedik és ötödik titok továbbra is örvendetes jellegű, de már drámai elemekkel. A templomban történt bemutatás ugyanis, miközben kifejezi az Istennek szentelés örömét és elmerít az öreg Simeon elragadtatásában, megjövendöli, hogy ez a gyermek az „ellentmondás jele” lesz Izrael számára, s hogy az Anya lelkét kard fogja átjárni (vö. Lk 2,34–35). Örvendetes s ugyanakkor drámai a tizenkét éves Jézus története a templomban. Isteni bölcsességében jelenik meg, s miközben kérdez és hallgatja a választ, lényegében Ő az, aki 'tanít'. Amikor kinyilatkoztatja a titkot, hogy Ő a magát teljesen Atyja dolgainak átadó Fiú, előre hirdeti azt a evangéliumi radikalizmust, mely a legdrágább emberi kapcsolatokat is alárendeli az Ország abszolút követelményeinek. Az aggódó és bánkódó József és Mária maga sem értette az Ő szavait (vö. Lk 2,50).

Az örvendetes titkokról való elmélkedés a keresztény öröm végső indítékaival és mélységes tartalmával való találkozás. Azt jelenti, hogy tekintetünket a megtestesülés titkának fogható valóságára és az üdvözítő szenvedés még homályos jövendölésére szegezzük. Mária elvezet minket a keresztény öröm titkának megértésére, és emlékeztet rá, hogy a kereszténység mindenekelőtt euangelion, 'örömhír', melynek központja, sőt lényegi tartalma Krisztus személye, a testté lett Ige, a világ egyetlen Üdvözítője.

A világosság titkai
21. A gyermekségtől és a názáreti élettől továbbhaladva Jézus nyilvános működése felé, a szemlélődés azokhoz a titkokhoz vezet, melyeket külön névvel a világosság titkainak nevezhetünk. Valójában minden Krisztusnak a titka, aki a világosság. Ő „a világ világossága” (Jn 8,12). Ez azonban különösen megmutatkozik a nyilvános működés éveiben, amikor hirdeti az Ország Evangéliumát. Ha a keresztény közösségnek Krisztus nyilvános életéből öt jellegzetes mozzanatot, mint a világosság titkait kellene kiemelni, úgy gondolom, a következők lehetnek: 1. a Jordánnál történt keresztség, 2. önmaga kinyilatkoztatása a kánai menyegzőn, 3. Isten Országának meghirdetése a megtérésre hívó fölszólítással, 4. színeváltozás, 5. az Eucharisztia alapítása, a húsvéti misztérium szentségi kifejezése.

E titkok mindegyike a Jézus személyében immár elérkezett Ország kinyilatkoztatása. Mindenekelőtt a Jordánnál történt keresztség a világosság titka. Itt ugyanis, miközben Krisztus, az ártatlan, aki 'bűnné' teszi magát értünk (vö. 2Kor 5,21), megmerül a folyó vízében, megnyílik az ég, és az Atya szava a szeretett Fiúnak nyilvánítja Őt (vö. Mt 3,17), s közben a Szentlélek leszáll rá, hogy ráruházza a küldetést. – A világosság titka az első csodajel Kánában (vö. Jn 2,1–12), amikor Krisztus, – Máriának, a hívők között az elsőnek közbenjárására – borrá változtatván a vizet, megnyitja a hitre a tanítványok szívét. – A világosság titka a prédikáció, mellyel Jézus meghirdeti Isten országának eljövetelét és megtérésre hív (vö. Mk 1,15), megbocsátja azok bűneit, akik alázatos bizalommal közelednek hozzá (vö. Mk 2,3–13; Lk 7,47–48), s ez annak az irgalmas szolgálatnak a kezdete, melyet Ő a világ végéig folytatni fog, különösen a bűnbánat szentsége által, melyet Egyházára bízott. – Kiváltképpen a világosság titka a színeváltozás, mely a hagyomány szerint a Tábor hegyén történt. Az isteni dicsőség fölragyog Krisztus arcán, s közben az Atya az elragadtatásban lévő apostoloknak megparancsolja, hogy Őt hallgassák (vö. Lk 9,35), s legyenek készen vele együtt átélni a szenvedés fájdalmas óráját, hogy vele együtt eljussanak a föltámadás örömére és a Szentlélektől átformált életre. – Végül a világosság titka az Eucharisztia alapítása, mellyel Krisztus a kenyér és a bor színe alatt a testét és vérét adja eledelül, bizonyságául „mindvégig” tartó szeretetének (Jn 13,1) az emberiség iránt, melynek üdvösségéért föl fogja áldozni önmagát.

A kánai menyegzőt kivéve e titkokban Mária jelenléte háttérben marad. Az evangéliumok csak néha említik jelenlétét Jézus prédikálása időszakában (vö. Mk 3,31–35; Jn 2,12), és semmit nem mondanak arról, hogy jelen volt-e az utolsó vacsora termében az Eucharisztia alapításakor. De amit Mária Kánában tett, az a magatartás végigkíséri Krisztus egész útját. A kinyilatkoztatás, melyet az Atya adott a Jordánnál történt kereszteléskor és amit a Keresztelő megismételt, Kánában Mária ajkán hangzik föl és egy nagy anyai intelemmé válik, melyet minden idők Egyházához intéz: „Tegyétek meg, amit nektek mond!” (Jn 2,4) Ez az intelem jól bevezeti Krisztus nyilvános élete során mondott szavait és jeleit, és a világosság minden titka számára máriás hátteret ad.

A fájdalom titkai
22. Az evangéliumok kiemelt hangsúllyal beszélnek Krisztus fájdalmának titkairól. A keresztény jámborság kezdettől fogva – főként nagyböjtben a keresztút végzésével – elidőzött a passió mozzanatainál, szemlélve, hogy ez a szeretet kinyilatkoztatásának a csúcsa és itt van üdvösségünk forrása. A rózsafüzér kiemeli a passió néhány mozzanatát, s az imádkozó lelki szemét ráirányítja és segíti, hogy átélje azokat. Az elmélkedés a Getszemáni kertben kezdődik, ahol Krisztus egy különösen szorongató órát él át az Atya akaratának elfogadásában, ami ellen a test gyöngesége a lázadás kísértését szenvedi. Krisztus itt magára veszi az emberiség összes bűne mellé az emberiség minden kísértését, hogy elmondhassa minden ember nevében az Atyának: „Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit Te” (Lk 22,42). Ezzel az „igen”-jével helyrehozta az ősszülők Édenkert-beli „nem”-jét. S hogy mibe került neki az Atya akaratához való ragaszkodás, az a fájdalmas titkokból derül ki, melyek a keresztúttal, az ostorozással, a töviskoronázással és a kereszthalállal megmutatják, hogy a legnagyobb megvetésben lett része: Íme, az ember!

E megvetettségben nemcsak Isten szeretete, hanem maga az ember is kinyilatkoztatást nyert. Íme, az ember: aki meg akarja ismerni őt, annak képesnek kell lennie arra, hogy fölismerje az emberi lét értelmét, gyökerét és beteljesedését Krisztusban, Istenben, aki szeretetből megalázza magát „mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). A fájdalmas titkok segítik a hívőt abban, hogy átélje Jézus halálát – ott állva a kereszt alatt Mária mellett –, s hogy vele együtt merüljön el Isten ember iránti szeretetének mélység&